„Football unites the world!” – vagyis a foci egyesíti a világot. Ezt mondják a kamera előtt a foci-vb legnagyobb sztárjai az idei meccsek előtti bejátszásokban. Ez a mottó jórészben igaz is. Vannak, akik amúgy nem néznek focit, de négyévente a vb-t igen, mert szeretnek a részesei lenni a Föld egyik legnagyobb sporteseményének. Hiszen egyszerre több száz millió emberrel, több ezer nyelven együtt kiálthatunk fel, ha valaki gólt lő vagy éppen kihagy egy nagy ziccert.
És egyre-másra érkeznek a hírek arról, hogy a szervező országokba utazó szurkolók milyen jó bulikat csapnak a helyiekkel. Vagyis a foci tényleg egyesíti a világot.
De mióta csak létezik a foci-vb, azóta lengi körbe a meccseket nyílt vagy burkolt rasszizmus. Rasszizmusnak hívjuk azt, ha valaki egy másik embert a származása, a bőrszíne vagy etnikai hovatartozása alapján ítél meg, és kirekeszti őt vagy rosszul bánik vele.
Ez a jelenség nemcsak két személy között, hanem rendszerszinten is jelen lehet. Például ha a munkahelyek nem vesznek fel jelentkezőket a bőrszínük miatt, vagy a tulajdonosok nem adják ki nekik a lakásaikat albérletbe. Ennek oka egy furcsa és téves elképzelés: az, hogy egyes embercsoportok jobbak vagy rosszabbak másoknál.
Az indulásnál is ott volt
Az első focivébék idején (1930-ban volt az első) a fekete játékosoknak még jóval kevesebb lehetőségük volt, különösen Európában. Nemcsak az előítéletek miatt, hanem azért is, mert sok afrikai ország európai gyarmat volt, és például nem volt saját nemzeti válogatottjuk.
Az ’50-60-as években aztán fordulópontok következtek. A fekete, brazil futballista Pelé az 1958-as világbajnokságon mindössze 17 évesen írta be magát a foci nagykönyvébe a csapata győzelmével. Később a mozambiki születésű, de a portugál válogatottban játszó, igen sikeres Eusébio is hozzájárult ahhoz, hogy Európában változzon valamelyest a fekete emberek megítélése.
A valódi haladás azonban nagyon lassú volt. Évtizedeken át előfordult, hogy a fekete játékosok miatt a szurkolók majomhangokat adtak ki vagy banánokat dobáltak a pályára. Nem voltak ritkák a rasszista rigmusok sem.
Az 1998-as világbajnokság aztán a sokszínűség szimbólumává vált. A francia válogatottban olyan focisták játszottak, akiknek a családja Algériából, Szenegálból vagy más országokból származott, miközben a legtöbben már Franciaországban születtek. Mindegy volt, hogy kinek honnan eredtek a gyökerei, mert közösen, összefogva megnyerték a világbajnokságot.
Nem veszett el, csak átalakult
Azóta majdnem harminc év telt el, de most sincsenek meccsek rasszista megnyilvánulások nélkül. A volt spanyol miniszterelnök, Mariano Rajoy nemrég a Spanyolország-Franciaország meccsről írt, és közölte: a francia válogatott nagyon jó, sőt, csúcsminőségű, de nincsenek benne franciák. Ezzel arra utalt, hogy szerinte a sok bevándorló hátterű játékos miatt a csapat már nem tekinthető igazán franciának.
Ez a kijelentés egyébként nem igaz, a 26 játékos közül 23 Franciaországban született, a külföldön születettek pedig szintén francia állampolgárok. A franciák és a spanyolok több politikusa is elítélte Rajoy szavait. Mindeközben a francia ügyészség vizsgálatot indított egy paraguayi politikus kijelentése miatt is. Ő a Paraguay–Franciaország mérkőzés után Kylian Mbappét sértegette, és azt állította, hogy „kétségbeesetten próbálja magát franciának kiadni”.
A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) szabályokkal és kampányokkal igyekszik visszaszorítani a rasszizmust. De a probléma nem tűnik el, csak átalakul. A lelátókon már ritkábban fordulnak elő súlyos esetek, a sértések, támadások a közösségi médiába és a nyilvánosságba költöztek át. Egyetlen rosszindulatú bejegyzés pillanatok alatt emberek millióihoz juthat el az interneten. A futball valóban képes összehozni a világot – de azért, hogy mindenki egyenlő tiszteletet kapjon benne, még mindig sokat kell tenni.
