A középkori művészek csodálatos festményeket, szobrokat alkottak. Ezek közül sokat ti is ismertek már, és néhányat mi is megmutattunk nektek. Ehhez képest a kis Jézus ábrázoló képek jelentős része olyan, mintha a festő elfelejtett volna embert ábrázolni. Mondjuk ki: a reneszánsz előtt többnyire csúnya gyermek-Jézus ábrázolások születtek. Ráadásul nem aranyosan, hanem ijesztően csúnyák, mintha egy bébi testére egy öregember fejét illesztették volna.

Ezt a festők ráadásul direkt csinálták. Hiszen nem festhették Isten fiát cukinak, vagy gyámoltalannak. Mivel Jézus a kereszténységben a Szentháromság része, nem lehetett gondoskodásra szoruló, gügyögő kisdedként ábrázolni. Ezeket a festményeket többnyire valamelyik egyház vagy felekezet rendelte meg, a festőknek pedig igazodni kellett az elvárásokhoz.

A bébi Jézust kész felnőtt formájában ábrázolták tehát, ez volt a „homunculus” fogalma. Ez szó szerint „kis embert” jelentett. Egyes képeken már kopaszodik, van, ahol felnőtt izomzattal rendelkezik, a tekintete pedig egy hatvanévesé.

De nemcsak ezért voltak csúnyák a kisbabák a középkori képeken. Az akkori alkotók számára nem volt fontos, hogy az alakok hasonlítsanak a valódi emberre, és az sem, hogy szépek legyenek. A középkori művészek számára az volt a fontos, hogy kifejezzenek egy jelenséget, egy történést, és az a lehető legjobban megfeleljen az akkori normáknak. A művészettörténészek szerint egyébként a korabeli emberek egyáltalán nem tartották furcsának ezeket a képeket.

A kiemelt képen pedig ennek a festménynek a részlete látható, a kis Jézus ezen se szép. De már tudod, hogy nem is kellett szépnek lennie.

De a középkorban nemcsak a festményeken voltak csúnyák a kisdedek, hanem a szobrokon is. Íme egy „szép” példa egy olasz templomból:



