A hét műtárgya egy rettentő unalmas tévéműsor volt réges-régen. Mi megpróbálunk sokkal izgalmasabb műalkotásokat bemutatni, minden vasárnap.
2018-ban a Londoni Múzeum kiállította az egyik legundorítóbb tárgyat, amit valaha közszemlére tettek. A brit főváros csatornarendszerében talált gigantikus zsírdugó egy darabját helyezték üvegkalitkába. A gusztustalan faggyútömb azóta is megtekinthető.
A múzeumnak nem az volt a célja, hogy minél többen elhányják magukat, hanem hogy megmutasson valamit, amit általában nem látunk. Az életünk megváltozásának kézzelfogható bizonyítékát. A jólét végtermékét, amit el kell takarítani, és amit senki sem akar látni.
A londoni csatornában talált zsírszörny az egyik legnagyobb volt a világon: 250 méter hosszú és 130 tonna súlyú. Majdnem akkora, mint a Parlament.
Mi az a zsírdugó?
Zsírdugók egyre gyakrabban keletkeznek a nagyvárosok csatornáiban. A fő összetevője mindenféle zsiradék: étolaj, kozmetikumok, samponok, tusfürdők összetevői, illetve az emberi ürülék zsírtartalma. Ezek lehűlnek, izgalmas vegyi folyamaton mennek keresztül, és végül szilárd, ragacsos faggyúként megtapadnak a csatornában. Egy idő után pedig teljesen eltömíthetik még a több méteres főcsatornákat is.
Ám régebben nem okoztak nagyobb gondot, mert nem nőttek ilyen óriássá. A bálna méretű zsírszörnyeket az életszínvonal emelkedése, az egyre több hulladék segíti. És persze a városok növekedése.
Korábban az olajjal majdnem mindenki spórolt, mert drága volt. Nem öntöttek ennyit a lefolyóba, hanem újra és újra felhasználták – és eleve kevesebbet. Nem használtunk ennyi szépészeti terméket sem: smink, hajfixáló, testápolók. Ezek is mind a csatornába kerülnek. És ami a legfontosabb: a nedves törlőkendők.
A csatornákat alapvetően a pisi, kaka és a vécépapír elszállítására tervezték. Ehhez jött némi ételmaradék, meg persze a fürdővíz és a mosogatólé. De időközben elterjedt a puha, előnedvesített törlőkendő, és sok háztartásban felváltotta a vécépapírt, mert kellemesebb és jobban tisztít, ráadásul nem szakad. Csakhogy ez nem bomlik le, mivel műanyag.
A londoni zsírszörnyeteg ilyen törlőkendőkből állt, ezek tartották sziklaként egyben a száz tonna zsíros lerakódást. A kendők úgy működnek, mint a vasbetonban az acélrudak: szilárdítják, erősítik a szerkezetet. Ezért is kerül csillagászati összegbe egy ilyen dugó eltávolítása. Speciális gépek kellenek hozzá, és nagyon elszánt emberek, akik hajlandók a csatorna mélyén zsírt bányászni.
Ezt részben nagynyomású vízzel végzik, de kell a hagyományos ásó is. A kitermelt zsíros váladékot aztán a felszínre szivattyúzzák. Egy részéből kísérleti módszerrel üzemanyagot állítottak elő.
A törlőkendők mellett vannak más hulladékok, amiket nem kéne lehúzni a vécén: pelenkák, betétek és hasonló, nem lebomló tárgyak.
A zsírdugó-darab kezelése a múzeumnak is kihívás volt. Hiszen ez egy rendkívül fertőző, veszélyes anyag, ami hemzseg a baktériumoktól. Azt sem tudhatták, mi történik majd az idő múlásával.
Nem volt guszta.
A zsírtömb az üvegládában izzadni kezdett, ahogy a nedvességtartalma távozott. Színe is megváltozott, sötétbarnából szürke, majd világos bőrszínű lett. Penész lepte el, legyek és más rovarok keltek ki belőle. Az élet nem ijedt meg tőle – de az emberek igen.
És ez is volt a cél. A csatornákban szortyogó zsíros-törlőkendős dzsuva ugyanolyan, mint az óceánban lebegő szemétszigetek, vagy a szemétlerakók. Jólétünk, kényelmünk melléktermékei, amiket eltüntetünk szem elől, de attól még vannak. A múzeumoknak és a művészetnek pedig nem az a dolguk, hogy gyönyörködtessenek, hanem hogy megmutassák a valóságot. Akkor is, ha undorító!
