Nem könnyű valamiből megtalálni a legjobbat vagy a legrosszabbat, és ez alól a fegyverek sem kivételek. Jó példa erre a körülrajongott német Tigris tank, ami valóban nagy teljesítményű páncélos volt. Csak épp rémálom volt üzemben tartani, megette a világ összes üzemanyagát, és szinte minden sarkon lerohadt. A legrosszabb tanknak viszont a közvélemény szinte egyöntetűen a képen látható szörnyűséget tartja. Ismerkedj meg az új-zélandi hadiipar legendájával, a Bob Semple tankkal!
Új-Zéland a második világháború elején a japán megszállás rémével nézett szembe. A japánok gyors tempóban foglalták el a csendes-óceáni szigetországokat és Kelet-Ázsiát. Itt a haditengerészet volt a főszereplő, de a szárazföldön is véres harcok dúltak. Új-Zélandnak nehézfegyverzetre volt szüksége.
Ezt már korábban is tervezték, tervezgették, de mindig kényelmesebb volt spórolni rajta. Mire sürgetővé vált a helyzet, már nem volt honnan tankot vásárolni. A nagy nyugati gyártók ugyanis éjjel-nappal a saját hadseregeiknek termeltek. Új-Zéland ipara viszont semmiképp sem tudott harckocsit építeni.
A megoldással Robert Semple, az ország munkaügyi minisztere állt elő. Személyesen tervezte meg hazája saját tankját, aminek még rendes neve sem volt, végül szülőatyjáról kapta a Bob Semple nevet.
Semple az amerikai eredetű Caterpillar D8 lánctalpas buldózerre építette fel a harcjárművet. Ebből száz darab működött az országban, és ezeken már megvolt a motor és a futómű. Erre csavarozták fel a szedett-vedett, hullámos vaslemezből álló páncélzatot. Ez a legjobb esetben a puskagolyóktól védte volna meg a személyzetet, de még az se biztos.
Új-Zélandon semmiféle hagyománya nem volt a nehéz fegyvergyártásnak. Semple összes segítsége egy hasonló amerikai „traktortankról” készült fénykép volt.
A járműre eredetileg csak géppuskákat terveztek felszerelni. Az egyiket egy matracon fekve kezelte volna a lövész, ugyanis csak így fért el a buldózer motorja fölött. A tank még így is komikusan magasra sikerült, ezenkívül igen nehézre is. Később gondolkodtak azon is, hogy 37 milliméteres ágyút kapjon a „tank”.
Az eredmény borzalmas volt. Egy bizonytalanul billegő lánctalpas fészerre emlékeztetett, ami még álló helyzetben is annyira rezgett a motorjától, hogy képtelenség volt pontosan célozni belőle. Nevetségesen lassú volt, terepen rendkívül borulásveszélyes, a „páncélzata” pedig inkább akadályozta, mint védte.
A terv az volt, hogy a páncélburkolatokat elkészítik előre, és ha jönnek a japánok, akkor gyorsan fel lehet szerelni őket a buldózerekre a fegyverekkel együtt.
Az elkészült mintapéldányokat az új-zélandiak jóízűen kinevették. Bob Semple viszont joggal jegyezte meg, hogy jobb ötlete másnak sincs.
És végül is igaz, hogy a legrosszabb tank is jobb a semminél. Szerencsére Japán végül nem jutott el Új-Zélandig, így a világ legrosszabb harckocsiját nem kellett harcba vetni. Az is tény, hogy a japán harckocsik ennél nem sokkal voltak jobbak, a világháború talán legbénább páncélosait gyártották a nagyhatalmak közül, alulmúlva még az olaszokat is.
Új-Zéland egyébként a szövetségesek oldalán részt vett a háborúban, jelentős számú katonájuk harcolt és esett el nemcsak a csendes-óceáni hadszíntéren, de Európában is. Viszont ők már kaptak rendes felszerelést brit és amerikai fegyvertársaiktól.
Buldózerből más is épített pusztító eszközt, például egy kissé megzakkant amerikai vállalkozó. Az ő történetéről itt írtunk.
