Rengeteg merengés, műhelymunka, és főleg analízis van előttünk ezzel a gyerekújsággal. Sok mindent el lehet lesni a régi lapokból, a mai ismeretterjesztő irodalomból és a kortárs külföldi példákból, de a legtöbbet nyilván a gyerekektől fogunk tanulni. Pontosan látni fogjuk az analitikában, tesztekben, hogy mit szeretnek és mit kevésbé, hol akadnak el, mekkora darab szövegek csúsznak könnyen. Ezt a műfajt újra meg kell teremteni.
De mégsem vághatunk neki folyadékként, lesz ami lesz alapon. Valamit már most gondolunk a gyerekekről. Ezzel biztosan nem mindenki ért egyet, teljesen ellentétes vélemények vannak forgalomban – nekünk meg az a dolgunk, hogy elinduljunk egy irányba. Aztán majd állítunk rajta.
Az egyik: hogy különbözőek. Ahogy a felnőttek közt sem mindenki olvas (valódi) újságot, úgy mi sem hajtunk az összes magyar gyerekre. Funkcionális analfabétákkal élünk együtt, sajnos minden korosztályban, és nekünk nem feladatunk megtanítani őket olvasni. Ezt számon kérni olyan, mint a HVG-n azt, hogy miért nem Blikk. Azért, mert ez egy másik kifőzde, és ennek is van közönsége.
Az olvasni tudó és szerető gyerekeket viszont minden tehetségünkkel meg kell tartanunk.
Csak a TikTok!
A másik, hogy nem igaz, amit sajnos reflexből dobnak be cinikus fölnőttek: hogy ez a TikTok-generáció, amely csak videókat néz, abból is maximum 10 másodpercet. Kezicsókolom, valakik csak elolvastak több mint egymillió Harry Potter-könyvet ebben az országban; 6-800 oldalas kötetek sorozatát, amelyekben nemhogy videó nincs, de kép se. És ez csak pár százaléka a gyerek- és ifjúsági könyvek forgalmának! Tinik írják tele továbbá a Redditet egész oldalas litániákkal, amikre hasonló hosszban válaszolnak.
Nem igaz az sem, hogy baj, ha a gyerek még ismeretlen szavakkal és fogalmakkal találkozik. Természetesen segítenünk kell őket abban, hogy ezeket elsajátítsák – de az nem cél, hogy olyan sík pályán vezessük őket végig, ahol semmiféle akadály nincsen. Akkor ugyanis eleve nem csinálnánk politikai gyerekújságot, hiszen Buci Maci már van. Bízzunk bennük, meg fogják ugrani.
Hiszen ha ez lehetetlen lenne, akkor mégis hogyan válna belőlük szuverén állampolgár? Talán megvilágosodnak 18 évesen, és hirtelen érteni fogják, mi az a jegybank (és hová lett a pénze)? Nem, ez egy tanulási folyamat, és valahol el kell kezdeni.
Ezenkívül ne feltételezzük, hogy amit a gyerek nem ért, az nem is érdekli. Dehogynem, sőt. Egy négyéves, amikor kinéz a busz ablakán és először lát daruskocsit, hajléktalant vagy Soros-plakátot, akkor nem elfordul azzal, hogy ő ezt nem érti, hanem kérdez, kíméletlenül, a végtelenségig. Ugyanis érdekli a világ, és ismerni akarja. Így jutottunk idáig a fáról.
A kőszívű ország fiai
Végül pedig szomorúan aktuális tanulsághoz érkezünk. Ha az az első gondolatunk, hogy négyezer leütés egy 12 éves számára emészthetetlenül sok akkor is, ha őt közvetlenül és naponta érintő problémáról – az oktatásról – szól, akkor fel kell tennünk újra és újra azt a kérdést, ami még a tanárok fizetésénél is életbevágóbb. Ugyanis ezen a 12 éves gyereken évtizedek óta számonkérjük Luxemburgi Zsigmond életét. És Jókait tuszkoljuk le a torkán, akárhogy sír tőle. Tulajdonképpen mit teszünk velük?
Mi tanulunk majd a visszajelzésekből és a statisztikákból, elemi érdekünk. A rendszer, az évtizedek, évszázadok óta tehetetlenül cammogó mechanizmus, amely megnyomorítja őket, nem tanul semmiből. Azt csak lebontani lehet és újat építeni a helyére – ezekkel a gyerekekkel, amikor felnőnek.