Korábban több üzenetet is kaptunk, hogy írjunk nektek Leiner Lauráról. Az író tizenöt évvel ezelőtt adta ki a Szent Johanna gimi (SzJG) című könyvsorozat első részét, amelynek főszereplője egy friss gimnazista, Rentai Renáta. Az ő történetét nyolc köteten keresztül, az érettségiig követhettük végig. Leiner Laura könyvein generációk nőttek fel, ő pedig azóta a Bexi-sorozattal, az Iskolák versenye-kötetekkel és a Belvárosi Deák-sorozattal szórakoztatja a fiatal olvasóit. Most pedig örömmel válaszolt a Kispolgár – és az olvasók kérdéseire.
Az első regényedet tizennyolc éves korodban írtad, Remek! címmel. Pedig eredetileg forgatókönyvírónak, filmesnek készültél – egy véletlen szerencsének köszönhető, hogy mégis író lettél.
Leiner Laura: Így van. Egy unalmas napon filmet akartam nézni, de elromlott a DVD-lejátszó. Akkor ültem le először írni. Utána már be sem pótoltam a filmet, mert a regénnyel voltam elfoglalva. Ráadásul a lejátszó soha többet nem adta ki a lemezt, annak a készüléknek ott vége volt.
Húsz éve írsz ifjúsági regényeket, de a ma tinédzserei éppúgy szeretik a történeteidet, mint a 2010-es évek fiataljai. Sokan nem is gondolnák, hogy ebben mennyi kutatómunka van.
Mindig nagyon nagy bók, ha azt hallom, hogy a mostani ifjúság is szereti azt, ahogy írok, pedig nagyon kritikus korosztályról van szó. Ahhoz, hogy értsem őket, képben kell lennem. Ahogy a történelmi regények íróinak az a dolguk, hogy ismerjék a történelmet, nekem az ifjúságot kell. Rengeteg kommentet olvasok, mindenféle felületen nézelődöm, hogy tudjam, mi zajlik a világukban, milyen trendekre kapnak rá, mi foglalkoztatja őket.
Hogy látod, mennyit változtak a tinédzserek az elmúlt években? A világ szinte a feje tetejére állt, egy friss felmérés szerint minden ötödik magyar fiatal valamilyen mentális zavarral él.
A diákok, középiskolások problémái és érzései lényegében ugyanazok, mint a korábbi tinédzsereké. De a technika és a környezetünk is megváltozott, és nem feltétlenül jó irányba. Látom, hogy a tinédzserek mentális gondokkal küszködnek, hogy elmagányosodnak, hogy sokszor nincs hová fordulniuk, ha bajban vannak. Azt gondolnánk, hogy ennyi közösségi médiafelülettel sosem vagyunk egyedül és egyre több lehetőségünk adódik egy-egy probléma megoldására, de ez nincs így.
A Belvárosi Deák-sorozatomnak is az adta az alapötletét, hogy nem látom, hogy a fiatalok kihez fordulhatnának egymáson kívül, ami nagyon fontos, de sajnos sokszor nem elég. A Szent Johanna gimi egy ártatlanabb, naivabb világban készült. A Deák már egy sokkal komorabb valóságot mutat be, azt, hogy rengeteg ember között, egy hatalmas iskolában hogyan lehet mégis üresnek és magányosnak érezni az életet.
Te hová jártál gimibe és milyen élmény volt?
Több gimnáziumba is jártam, sok helyen megfordultam. Az élményeim jók, nem volt különösebb bajom, de egy kicsit mindig kilógtam a sorból. Csendes voltam, hátul ültem, sötét, goth stílusom volt. Ezt az érzést, a kívülállóságét a könyveimben is igyekszem visszaadni. De az nem baj, hogyha valaki más.
Nagyon keveset beszélsz a magánéletedről, de elsőre úgy tűnhet, hogy a SzJG után neked egyenes volt az út a sikerhez. Mégis – többször is nyilatkoztad, hogy mennyi akadály volt az utadban, amit kezdőként le kellett küzdened.
Éppen 25 éves voltam, amikor megjelent az első SzJG-könyv. A szórakoztató ifjúsági irodalomban akkor nem voltunk túl sokan, hosszú ideig egyedül éreztem magam. Jóval nehezebb volt kiadni egy könyvet, mint ma. A kiadó vagy befogadta, amit írtál, vagy elutasította. Én is kaptam elutasítást. Ma már, ha egy kiadó nem ad ki egy kötetet, akkor az író megjelentetheti azt a saját erejéből is. De azt hiszem, én akkor végigjártam azt a bizonyos szamárlétrát, és a szakma mostanra kibékült velem. Sok jó kapcsolatom lett, főleg az elmúlt években, és nagyon büszke vagyok rá, hogy elismerő szavakat kapok olyan pályatársaimtól, vagy kiadóktól, akikkel nincs is szakmai kapcsolatom. Régen nem annyira éreztem a helyemet ebben a közegben, de harminckét könyv után már azt hiszem, igen.
Útközben te is felnőttél. Miben változtál?
Bízom benne, hogy íróként sokat fejlődtem. Nagyon motivál, hogy előre tekintsek, tehát kreatív maradjak, mindig kitaláljak valami újat. A SzJG-hez képest az Iskolák-, a Deák-sorozatom vagy a 40 nyári nap már egészen más témákat feszegetett. A Szent Johanna kezét sosem szeretném teljesen elengedni. De nem nézek vissza rá. El tudom képzelni, hogy új köntösben jelenjen meg, de folytatást nem tervezek hozzá. A mai napig úgy érzem, hogy pontosan úgy zártam le a történetet, ahogy szerettem volna.
Mik a kedvenc könyveid és filmjeid? Úgy tudom, hogy ifjúsági irodalmat egyáltalán nem olvasol.
Nem, ez szigorú szabályom, nem csak azért, mert szeretek nem a munkámmal kikapcsolódni, hanem azért, mert egészen más jellegű könyveket és szerzőket szeretek. Nagy Hunter S. Thompson-, és Charles Bukowski-rajongó vagyok, mostanában filmes, zenés önéletrajzi köteteket olvasok. Ami a filmeket illeti, inkább rendezőkhöz kötődöm. Nagyon szeretem Christopher Nolan, Tim Burton és Wes Anderson filmjeit.
„Minden fan nevében kérünk még infót a Deák folytatásáról!” – írta egy olvasónk. Mit árulhatsz el róla?
A Belvárosi Deák-sorozat második része a Tud rólunk valaki a Deákban címet kapta és november 4-én érkezik az L&L könyvesboltba. November 5-től országosan mindenhol lehet majd kapni. Az előző résznek a végéhez képest ugrunk egy picit előre az időben. Az első kötet nagyon jó őszi hangulatú volt, ez pedig télen játszódik.
Üzensz valamit a Kispolgár olvasóinak?
Ezúton is köszönöm, hogy gondoltak rám és szerettek volna rólam olvasni. Az egyetlen üzenetem, hogy merjenek önmaguk lenni és legyenek nyitottak. Én már ott tartok, hogy elmondhatom: egy-egy helyzet néha kilátástalannak tűnik, de aztán minden rendben lesz. Minden elmúlik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szabad komolyan venni a problémáikat. Most nehéz kamasznak lenni, felnőttként is azt mondhatom, hogy néha nem szívesen lennék a helyükben. De végül tényleg minden a helyére kerül.
