Tudományos áttekintés készült arról az érdekfeszítő kérdésről, hogy miért nem látjuk a saját orrunkat mindig, annak ellenére, hogy szó szerint állandóan a szemünk előtt van.
Ha becsukjuk az egyik szemünket, észrevehetjük, hogy látjuk az orrunkat. De csak erősen elmosódva, mert túl közel van a szemünkhöz és amúgy is a perifériás látómezőben van. Utóbbi a látóterünknek az a része, amely kívül esik azon a tartományon, amelyet élesen, fókuszáltan nézünk.
Ha mindkét szemünkkel előre nézünk, nem „tűnik fel”, hogy az orrunk zavarna, mert „alig látjuk”. A tudomány szerint azonban teljesen jól látja a szemünk az orrunkat, az agyunk viszont kiszűri annak a látványát.
Az orrunk nemcsak, hogy közel van a szemünkhöz, az arcunk központi részén helyezkedik el. El is takarja mindkét szemünk látómezejének körülbelül 15 százalékát. De ez nem igazán zavar minket, ha mindkét szemünkkel egyszerre nézünk valamit.
A tudósok szerint az ilyenkor tapasztalt „elmosódás” hozzájárulhat ahhoz, hogy az agy az orrot nem igazi tárgyként érzékeli. Azaz olyan dologként tekint rá, amit figyelmen kívül hagyhat. A szemünk elég jól érzékeli a világot ahhoz, hogy az orrunk nélkül is képet alkothasson róla.
A kutatók úgy vélik, egyenesen az tart minket életben, hogy az agyunk kiszűr bizonyos „haszontalan” dolgokat. Ha ugyanis minden érzékszervi eseményt észrevennénk, akkor folyamatosan éreznénk, ahogy pislogunk, lélegzünk, és talán még a szívünk dobogását is.
Ugyanez az oka annak, hogy ha szemüveget viselünk, általában észre sem vesszük a keretet. Az agyunk szerint mindez nem veszélyes és nem fontos, ezért nem is pazarol energiát arra, hogy újra és újra emlékeztessen róla minket.
