A második világháború legfontosabb tengeri útvonala az Egyesült Államokból Angliába vezetett. Roppant mennyiségű hadianyag, élelmiszer, nyersanyag és katonák utaztak itt a konvojokban. A németek pedig mindent megtettek, hogy ne érjenek oda. Vagyis odaküldték a tengeralattjáróikat, és amit csak tudtak, elsüllyesztettek.
Az atlanti rés
Az út legveszélyesebb szakasza az óceán közepe volt. Az akkori tengeralattjárók csak rövid időt tölthettek víz alatt, ezért ellenük a legkönnyebben repülőgépekkel lehetett harcolni. Ám a nyílt óceán túl messze volt ahhoz, hogy Amerikából vagy Angliából elérjék a szövetséges repülők. Itt tehát légi fedezet nélkül haladtak a hajók, és a németek rendszeresen vérfürdőt rendeztek közöttük. Ez volt az atlanti rés: a senki földje.
Anyahajók – helyesebben repülőgép-hordozók – persze már akkor is voltak, csak nem elég. Ezek elvihették volna a repülőket az óceán közepére. De volt két probléma. Az egyik, hogy a legjobb tengeralattjáró-vadászok nehéz, nagy repülők, és nem is tudtak felszállni a kisebb hordozókról. A másik, hogy egy anyahajó olyan zsíros célpont, hogy az összes német tengeralattjáró-kapitány azonnal célba vette volna.
A megoldással egy angol újságíró és feltaláló állt elő: olyan anyahajót kell építeni, ami elsüllyeszthetetlen. Hamar megnyerte magának a brit miniszterelnök, Winston Churchill támogatását, és a Habakuk-projekt életre kelt.
Az ötlet az volt, hogy a hajó faforgáccsal kevert jégből készülne. Tehát nem egy üreges test, mint a többi vízi jármű, ami elsüllyed, ha kilyukad. Hanem maga az anyag lebeg a vízen. Ha ez elég vastag, akkor meg sem kottyan neki egy torpedó!
A monstrum
Ehhez persze gigantikus hajótestre volt szükség. A jószágot 600 méteresre tervezték. Ez lett volna a világ legnagyobb hadihajója. Az építőanyaggal sokat kísérleteztek, de ígéretes volt. Valószínűleg tényleg kibírta volna a találatokat. Viszont állandó hűtést igényelt, és az ehhez szükséges bonyolult gépezetet és szigetelést. Ennek hiányában lassan elolvadt volna még a hűvös északi vizeken is.
A hajó a terv szerint nem kísérte volna végig a konvojokat. Az volt az elképzelés, hogy ücsörög majd az óceán közepén, és a repülők folyamatos őrjárataival kiszorítja onnan a német tengeralattjárókat. Az óriási tengeri város képes hosszú ideig ellátni a gépeket, a konvojok pedig feltöltötték volna a készleteit.
Viszont az építés költségei csillagászatiak voltak. Tízezer tonna acél kellett volna a hajó vázához és gépezetéhez, plusz 300 ezer tonna faforgács. Ez lényegében egy úszó sziget. Ahhoz, hogy kibírja a torpedókat, 12 méteres falakra volt szükség. És ezt a szörnyeteget valahogy mozgatni és kormányozni is kellene. Egy kanadai tóban elkészítettek egy kicsinyített prototípust, de ebből is csak az derült ki, hogy ez egy irdatlanul drága elképzelés.
Végül 1944-ben a tervet ejtették. Ekkorra más módszerekkel sikerült úrrá lenni a német tengeralattjárókon. A fürge rombolókra telepített új fegyverek, az új radarok, a sorozatban gyártott kisebb repülőgép-hordozók és a német ipar bombázása visszaszorította a fenyegetést. A szövetségesek Izlandról is tudtak repülőket indítani, és az tényleg elsüllyeszthetetlen. A konvojok biztonságban megérkeztek Angliába, és hamarosan kezdetét vette a normandiai partraszállás – éppen 80 évvel ezelőtt.
