Rengeteg olyan ételt ismerünk, amelyeknek az elnevezése kissé félrevezető lehet. A magyar receptekben előfordulnak olyan helységnevek, tulajdonnevek, amelyek egyáltalán nem kapcsolódnak az ételek eredetéhez. Mondhatni tévedésben élünk! Persze nem arról van szó, hogy valaki az elmúlt évszázadokban direkt hazudott volna – néha félreértés, néha marketingfogás szülte a szépen csengő neveket. Lássuk!
Hortobágyi palacsinta
A hortobágyi palacsinta általában előételként szerepel az étlapokon, de mivel laktató, főételként is tökéletes. A sós palacsintába darált pörköltet pakolnak, a palacsintákat pedig leöntik a pörköltszafttal és némi tejföllel. A finomságnak amúgy semmi köze a Hortobágyhoz. A nevét és a hagyományos receptet egy magyar szakács, Rákóczi János alkotta meg, hogy elvigye a brüsszeli világkiállításra.

De jóval korábbi szakácskönyvekben is megjelent már mindenféle pörkölttel töltött palacsinta. Az első feljegyzés 1909-ből származik, amikor a „Divat újság” (így írták) főzőkönyvében írtak róla. De később, egy 1939-ben megjelent receptkönyvben is fellelhető a nyoma. A hortobágyi húsos palacsinta – ezen a néven – tehát Rákóczi Jánosnak köszönhető, és csupán marketingfogás volt a recept nevében szereplő Hajdú-Bihar-megyei község.
Cézár-saláta
A cézár-saláta nem Julius Caesar római hadvezérről kapta a nevét. Az ételt 1924. július 4-én az olasz származású Caesar Cardini alkotta meg a mexikói Tijuanában található Caesar’s nevű éttermében. Úgy tudni, a salátát a kényszer szülte: tele volt az étterem, de a személyzet kezdett kifogyni az alapanyagokból. Ekkor a maradék salátából, szószokból, tojásból elkészítették az ételt, méghozzá a vendégek asztalánál, látványos mozdulatokkal. Más források szerint a salátát Caesar öccse, Alex találta ki, és állítólag pilótasalátának hívták, amit a szesztilalom idején a repülőgépeken utazó pilótáknak készítettek.

Egy hagyományos cézár-salátában római saláta, citrom- vagy limelé, olívaolaj, tojás, Worcestershire szósz, szardella, fokhagyma, mustár, parmezán, fekete bors és kruton van. A grillezett csirkedarabok már extrának számítanak, azért is szerepelnek az étlapokon „csirke cézár-salátaként”. A recept akkor lett népszerű, amikor az 1930-as évek végén egy akkori filmstúdió híres forgatókönyvírója bement Cardini éttermébe. Kíváncsi lett, hogyan készül a saláta, majd amikor elmondták neki, a receptet más hollywoodi éttermekkel is megosztotta.
Apácafingocska
Ilyen nevű sütemény tényleg létezik, és a készítésének szerencsére nincs igazi köze az apácák bélműködéséhez. Úgy tudni, hogy az aprócska, töltött, édes tészta még a középkorból származik, és mindenféle legendák kapcsolódnak a születéséhez. Az egyik szerint egy francia apátság konyhája ihlette a nevét, ahol épp egy püspök áldotta volna meg Szent Márton köpenyét, de ekkor a konyha felől szellentésszerű hangot hallott. A mendemonda azt írja, hogy a püspök belépett a konyhába, ahol Ágnes nővér elvörösödve sütögette a tésztagolyókat. A püspök nevetni kezdett, majd elnevezte a süteményt apácafingocskának.

Nos, erről nincsen feljegyzés, de az biztos, hogy több nyelvben is így hívják, Angliában nun’s puffs, a franciáknál pet de nonne. Úgy tudni, Magyarországra a svábok hozták be, és főleg a paraszti konyhákban jelent meg (apácasóhajként vagy selyemsuttyként is emlegették).
Hamburger
A hamburger… nem Hamburgban született. De legalább van hozzá köze. A 19. században sok német vándorolt ki Amerikába, köztük hamburgiak is. Ők készítették az alaposan fűszerezett, vékonyra sütött darált húsból az úgynevezett hamburg steaket. A következő évtizedekben már több amerikai étterem étlapján is szerepelt a fogás, amelyet főként reggeliként árultak.

A hús azonban drága volt, ráadásul kézzel kellett aprítani, speciális eszközök segítségével. Szerencsére jött egy német mérnök, Karl Drais, aki feltalálta a hajtókaros húsdarálót. Innen már csak egy lépés volt, hogy bárki kedvére darálhasson. Na de vissza a hamburgerhez. A vékonyra sütött húst az amerikaiak dobták két szelet kenyér, vagy egy félbevágott zsemle közé, majd hamar zöldségekkel, savanyúságokkal gazdagították a fogást. Jó kérdés, hogy a ma ismert hamburger elődje az Államok melyik részén született. Wisconsin, Texas és Connecticut is állítja, hogy náluk készült az első, modern hamburger.
Bolognai spagetti és milánói makaróni
A bolognai spagetti NEM létezik. Ezt nem mi mondjuk, Bologna polgármestere nyilatkozta ezt néhány évvel ezelőtt. Természetesen könnyű lenne azt gondolni, hogy a paradicsomos spagetti, amit otthon sajttal szórunk meg, olasz finomság lenne, de ez hatalmas tévedésnek bizonyulna. Pedig a világon mindenhol egy igazi klasszikus, olaszos tésztának számít – Olaszországon kívül. Az olaszok által fogyasztott húsos szószt valójában ragunak hívják, és szinte szentségtörésnek számítana, ha azt spagettivel kínálnák. Bologna az Emilia-Romagna nevű régióból származik, ami híres a frissen készített, tojásos tésztájáról. Ezért csak a legritkább esetekben fordulhat elő, hogy száraz spagettitésztát főznének ki a fogáshoz.

Az étel annyiban kapcsolódik Bolognához, hogy maga a ragu ott született: egy sűrű, hagymával, répával, zellerrel készült, lassan főzött húsos szószról van szó, ami paradicsomot csak kis mennyiségben, vagy nem tartalmaz. És ha már az olasz ételekről van szó: a milánói makaróninak már egyáltalán nincs köze Milánóhoz. A paradicsomos, sonkás-gombás szósz igazából a magyar konyha szülötte, a nevét csak a szépen csengő, olaszosnak eladott raguról kapta. Az étel a 20. század közepétől vált népszerűvé a magyar családokban és menzákon.