Az orosz-ukrán háború fő fegyverneme a robotrepülőgép lett. Egész kicsi drónok vadásznak katonákra, tankokra és ágyúkra, a nagyobbak pedig ipari létesítményeket, olajkutakat, erőműveket pusztítanak. Ma már a boltokból beszerezhető chipek is halálos pontossággal vezetik a robotokat. De ha azt hiszed, hogy az önvezető bomba valami új találmány, akkor nagyot tévedsz.
1944-ben London lakói különös zajra figyeltek fel. Mintha egy hatalmas dongó repült volna a város fölött. A zúgás hamarosan abbamaradt, majd óriási robbanás hallatszott. A V-1 lecsapott a brit fővárosra.
A második világháborúban a németek kezdettől arra törekedtek, hogy az angol nép kitartását megtörjék. Ezt előbb hagyományos bombázókkal próbálták elérni. Ám a brit Királyi Légierő, ahogy az angolok mondják, rövid úton a kezükbe adta a seggüket, vagyis elverték őket, mint a kétfenekű dobot. A németek belátták, hogy csak a gépeket és a pilótákat pazarolják, a brit vadászgépek túl jók.

De a tervüket nem adták fel. Hitlert nagyon aggasztotta, hogy bár egész Nyugat-Európát elfoglalta, Anglia elsüllyeszthetetlen anyahajóként dacolt vele, és a brit támaszpontok az amerikaiaknak is otthont adtak. Igaza volt: innen indult 1944-ben a szövetséges partraszállás, ami aztán véget vetett a birodalmának.
A német mérnökök új tervet kovácsoltak. Mi lenne, ha úgy bombázhatnák az angol városokat, hogy nem kell kockáztatni a jól képzett pilóták életét?
A robot születése
Megszületett a V-1 szárnyasbomba. A neve, amit fau-egynek ejtenek, a zengzetes Vergeltungswaffe rövidítése, és ez megtorló fegyvert jelent. A V-1 pontosan ugyanolyan elvek alapján készült, mint a mai ukrán vagy orosz drónok: legyen minél olcsóbb, és legyen képes elrepülni a célig.

A németek egy egészen új, nagyon egyszerű sugárhajtóművet építettek a szárnyas bombára. Alig volt benne mozgó alkatrész, mégis gyorsabb volt a legtöbb akkori vadászrepülőnél. A vezérlésről pörgettyűk gondoskodtak; a rádiós irányítást feladták, mert túl könnyű volt zavarni. A gép képes volt tartani a megszabott irányt, az orrán pedig egy kis propeller számolta a megtett távot. Amikor elérte Londont, leállította a hajtóművet, és a 800 kilós bomba lezuhant.
A V-1 súlyos pusztítást végzett Angliában. Ahhoz nem volt elég pontos, hogy katonai célpontokat eltaláljon. Igazi terrorfegyver volt, annyit tudott, hogy valahol a városban robbanjon.
Nem volt legyőzhetetlen sem. A britek hatalmas léggömböket eresztettek fel a városok előtt, ezeknek a horgonykábelein fennakadhattak a szárnyas bombák. Hősies vadászpilóták üldözték a V-1-es robotrepülőket a levegőben. Különleges gépekkel repültek, amikről sokszor még a festéket is levakarták, hogy könnyebbek legyenek. Így zuhanásból szerencsés esetben utolérhették a robotbombákat. Szétlőni őket nagyon veszélyes volt, mert a robbanásban odaveszhetett a vadász is. Gyakran a szárnyukkal borították fel a V-1-est repülés közben, amit a vezérlés nem tudott kezelni, és a bomba lezuhant a tenger felett.

A brit és amerikai bombázók pedig kitartóan pusztították a V-1-esek kilövőállásait. Ezeknek hosszú rámpára volt szükségük a starthoz, és ezeket idővel sikerült lebombázni.
A V-1 olcsó volt, ezrével lehetett bevetni, és nagyon sok erőt kötött le a védekezés. A németek nem sokkal később újabb csodafegyvert vetettek be, ami ellen már tényleg nem volt védelem: ez volt a V-2 rakéta, amiről majd máskor írunk.
Az elv a mai napig változatlan: minél olcsóbb hajtómű, minél nagyobb robbanófej, és mindez pilóta nélkül. Ma már egy gyufásdoboznyi elektronika megoldja azt, amihez akkor száz kilónyi pörgő-forgó berendezés kellett. A fizika viszont szigorú: a komoly pusztításhoz kell egy tonna robbanóanyag, és ezt valahogy el kell reptetni a célpontig. Nyolcvan év telt el, de a háború… a háború nem változik.