Az előző Zenesuli-részekben már írtuk, hogy az 1960-as évek végén lecsengett a beat zene, a hippikorszakban pedig elterjedtek a pszichedelikus zenék.
Ezzel egyidőben a rockzene is újabb irányokat vett. Egyes előadók keményebb, nyersebb, erőteljesebb hangzást kerestek, ez lett a hard rock.
Mások kezdték feszegetni a hagyományos, háromperces dalok határait. Nagyobb ívű, művészi kompozíciókban gondolkodtak. Így született meg a progresszív rock, vagy röviden: prog rock. Ezekben a zenékben a dalok, lemezek filozófiai mélységű tartalmat hordoztak, sokszor a sci-fivel és irodalommal keveredett a mondanivaló.
A kezdetek
A prog gyökerei, mint majdnem minden popzenei újításé egészen a Beatlesig nyúlnak vissza. Na nem a kezdeti, beat-lemezeihez, hanem leginkább az 1967-es Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című albumához. Ez és még pár akkoriban született album már megmutatta, hogy egy rocklemez nem feltétlenül csak különálló dalok gyűjteménye, hanem igenis lehet a dalcsokor mögött egységes történet, egységes filozófia.
A progresszív rock tehát egyrészt az addig divatos zenék egyszerűségével akart leszámolni. Ezért ötvözte a klasszikus zene bonyolult szerkezetét, a jazz improvizációját és a pszichedelikus, tudattágító hangzásokat. Másrészt nemcsak zenét, hanem történetet és világot is alkotott.
A hetvenes évek aranykora: a nagy nevek és mérföldkövek
A progresszív rock fénykora a hetvenes évek elejére esett. A műfaj egyik emblematikus zenekara a londoni Pink Floyd volt. A The Dark Side of the Moon és a Wish You Were Here című albumai nemcsak zeneileg voltak úttörők, hanem hangzásvilágukkal, koncepciójukkal és látványvilágukkal is. A zenekar olyan témákat hozott a be a rockzenébe, mint az idő múlása, a magány, a társadalmi elidegenedés. Az együttes 1979-ben jelentette meg a rocktörténelem egyik legfontosabb albumát, a The Wallt, és az 1980-as évek közepéig aktív volt.
A másik műfajteremtő bit zenekar a Yes. Hosszú, többtételes kompozícióiról, bonyolult ritmusváltásairól és spirituális szövegeiről lett híres. A Close to the Edge vagy a Fragile c. albumokon a zene maga vált kalanddá. Hallgatása közben a dalok olyanok, mint valami zenei útikalauzok a belső világokba.
Fontos zenekar még a Genesis, amire Peter Gabriel színházias előadásmódja és a bonyolult szerkezetű, történetmesélő albumok voltak jellemzők. Innen indult Phil Collins karrierje is. A Genesis a prog rock drámai oldalát képviselte.
Érdemes még említeni a King Crimsont és az Emerson Lake & Palmert is. A King Crimson Robert Fripp vezetésével a sötétebb, avantgárd hangzásmódot képviselte. Az 1969-es In the Court of the Crimson King albumon a jazz, a rock és a klasszikus elemek keveredtek.
Az Emerson, Lake & Palmer (ELP) fő profilja pedig a klasszikus zene prog-rockosítása volt. Virtuóz billentyűs, gitáros és dobosból állt a trió, amely technikailag lenyűgöző darabokat játszott. Feldolgozták például az orosz klasszikus zeneszerző, Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét is.
Prog rock a popkultúrában és a modern világban
A konceptalbumok és a történetmesélő dalok fontos hatást gyakoroltak később az alternatív rockra, a metálra, de még az elektronikus zenére is.
Ma olyan zenekarok viszik tovább ezt a stílust, mint a prog metál Dream Theater és a Tool, vagy a klasszikusabb Porcupine Tree, vagy Haken zenekarok. De rengeteg más stílusban is felfedezhető a prog rock hatása.
Magyarország sem maradt ki
Már írtunk az Omegáról, ami kezdetben a magyar beat egyik úttörője volt, később irányt váltottak, és a hetvenes években már ők számítottak a kelet-európai prog egyik vezető együttesének is. Konceptalbumokkal, grandiózus koncertekkel képréztatták el a rajongókat.
Később pedig olyan együttesek léptek színre Magyarországon, mint a Syrius, a Solaris, az East, vagy az After Crying. Ezek mind saját stílusban vitték tovább a progresszív rock hagyományait.
