Marcel Duchamp francia festőművész-képzőművész egyszer úgy döntött, próbára teszi, mi is az a művészet, egyáltalán, ki mondja meg, hogy mi számít annak. Ezzel pedig beírta magát a művészettörténeti könyvekbe.
Az 1887-ben született Duchamp már kicsi korában is jól rajzolt, művészcsaládban nőtt fel. Érettségi után festészeti tanulmányokat folytatott, de imádta a sakkot és intenzíven érdeklődött a gépek, a tudomány iránt is.
Rengeteg képet készített, mire 1917-ben belépett a frissen alakult Society of Independent Artistsba. Ez egy független művészeti szervezet, ahol elvileg senki sem mondhatja meg, mi elég jó és mi nem az. Duchampot megbízták, hogy szervezzen meg egy kiállítást, amelynek a szabálya az volt: nincs zsűri. Aki befizeti a nevezési díjat és beadja a művét, kiállíthatja azt.
A legenda szerint Duchampnak eszébe jutott, hogy meghekkeli a szervezetet és besétált egy New York-i áruházba. Vett egy sima porcelán piszoárt, az oldalára állította, álnéven aláírta, elnevezte Forrásnak, majd beküldte a kiállításra. A művész a porcelánra az „R. Mutt 1917” feliratot írta, így a szervezetben senki sem tudta, ki készítette.
Annak ellenére, hogy elvileg nem volt zsűri, a vécét kitiltották a kiállításról. Duchamp ezen nagyon felháborodott, hiszen szerinte nem az történt, amit a szervezet ígért. Feltette a kérdést, hogy ha valaki befizette a nevezési díjat, akkor kik és mi alapján döntik el, hogy egy műalkotás műalkotás-e.
Hiszen, ha a vécén Duchamp neve szerepelt volna, könnyen lehet, hogy a szervezet örömmel és tisztelettel állítja ki azt, „R. Muttot” viszont senki sem ismerte. A művész végül nem volt hajlandó megszervezni a kiállítást és ki is lépett a művészeti társulásból.
Nem a válasz a fontos, hanem a kérdés
Az ügyből akkor nem lett világra szóló botrány, de a művészeti körökben híre ment, ezért Duchamp dokumentálni akarta a történteket. Fogta a piszoárt és elvitte egy fotóshoz. Alfred Stieglitz komolyan vette a munkáját, megvilágította a vécét és művészi módon komponálta meg a róla készült fotót.
Ez fontos fordulópont volt a műalkotás életében, az ugyanis nem sokkal később eltűnt. Nem tudni, hogy valaki kidobta vagy megsemmisült-e, csak a Stieglitz által készített fotó (és néhány korabeli kép) maradt meg róla. Bár a piszoár elveszett, a művész engedélyezte, hogy készüljön belőle néhány másolat, amelyek a világ nagy múzeumaiban vannak kiállítva.
Duchamp amúgy a piszoár előtt is foglalkozott azzal, hogyan lehet hétköznapi tárgyakból, például biciklikerékből, hólapátból műalkotást csinálni. Ezeket „readymade-eknek” nevezte. A readymade-nél nem az a fontos, hogy ki készít el egy tárgyat.
Sokkal inkább az, hogy egy művész kiválaszt valamit, amit kiszakít az eredeti környezetéből, csavar egyet rajta, elnevezi és így az már mást fog jelenteni, mint eredetileg. Ezzel pedig másfajta kérdéseket és gondolatokat is szül, mint hétköznapi tárgyként. Duchamp épp ezt tartotta a lényegnek, és azon mélázott, ki „dönt” a művészetről.
A művész? A múzeum? Vagy éppen a kritikusok? Nem a válasz a legfontosabb, hanem maguk a kérdések.
Egyébként rengeteg szoborként kiállított tárgy hasonló kész termék, mint Duchamp pisildéje. Rengeteg városban állnak talapzaton régi mozdonyok, vagy katonai emlékműként ágyúk, esetleg harckocsik. Ezek is attól váltak eszközből műtárggyá, hogy kiállították őket.
Ez a szovjet tank például Csehszlovákia fővárosában, Prágában állt, mint háborús emlékmű. A rendszerváltás idején egy fiatal cseh művész éjszaka átfestette rózsaszínre, amivel megint új jelentést nyert: a szakítást a megszállással és a múlttal. A harckocsit aztán eltüntették, de ugyanaz a művész csinált helyette egy másikat.
Ez már a múlt végleges eltemetését jelképezi. És ezzel sem volt vége a fejlődésnek: az ukrajnai háború kitörése után kék-sárga, ukrán nemzeti színeket kapott a roncsdarab. Szóval hogy mi a művészet, azt egészen biztosan nem a zsűri dönti el!
