A híres reneszánsz festők (mint például Raffaello vagy Michelangelo) mellett számos nemes hölgy is festett a középkorban. Róluk hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig nagyon sok remekművet alkottak. Az utolsó vacsora jelenetét például Plautilla Nelli (1524-1588) domonkos rendi apáca festette meg először a reneszánsz idején, ráadásul hatalmas, 7×5 méteres méretben. Michelangelo egyik tanítványa, Sofonisba Anguissola (1532-1625) pedig spanyol udvari festő lett. A hölgyek sokszor csak titokban alkothattak. Voltak, akik férfiruhában, álnéven tanultak a nevesebb mesterektől.
Lavinia Fontana (1552-1614) viszont az a művész volt, akinek nem kellett rejtőzködnie. Édesapja, Prospero Fontana maga is elismert művész volt, korán felismerte lánya kivételes tehetségét. Lavinia tizenhárom éves volt, amikor eladta az első festményét. Ezután már olyan keresett művész lett, hogy el tudta tartani saját magát és a családját is. Korának férfi művészei is elismerték, sőt, ő volt az első hölgy, akinek elnézték, hogy aktot is fest. Ez akkoriban egészen botrányos dolognak számított.
Lavinia tehetsége a pápai udvarnak is feltűnt. 1603-ban maga VIII. Kelemen pápa kérte fel arra, hogy legyen az udvari festője. Ő lett az egyetlen nő, akit beválasztottak az Accademia di San Luca, az legnevesebb római festészeti akadémia tagjai közé. Több mint száz festményéről tudnak a művészettörténészek, ezek közül ma harminckettő holléte ismert. A többi alkotás elveszett vagy elkeveredett. Az is elképzelhető, hogy más művészek képeinek tudták be ezeket és így rossz névhez sorolva pihennek ezek a képek egy-egy múzeum pincéjében, raktárában.
Lavinia rengeteg vallási-mitológiai témájú művet festett, az egyik legismertebb képe mégis egy különös portré lett. Ezt egészen 1990-ig egy kevéssé ismert művész, Paolo Caliari alkotásának gondolták. A festmény Antonietta Gonzalezt ábrázolja. A fiatal lány egy hormonális betegségben, az úgynevezett Ambras-szindrómában szenvedett. Ezt sokan vérfarkas-szindrómának is hívták. A lány arcát sűrű szőrzet borította, ennek ellenére Lavinia meg akarta mutatni a világnak, hogy Antonietta a mássága ellenére is nagyon szép.
A lányt ugyanis kiközösítették, nemesi származása ellenére nem léphetett be a hercegi udvarba. A festményen a finoman díszített, csodás részletességgel megrajzolt ruházat is a nemesi származást akarja erősíteni. Ugyancsak a szépséget hangsúlyozza a hajában látható virág is. A gyöngyvirág ebben a korban az eleganciát és az alázatot jelképezte, a hóvirág és a szegfű az udvariasságot és a kifinomultságot.
Antoniettának nem volt könnyű élete. A betegsége kapcsán egy tanulmányt adtak ki róla 1642-ben, a Szörnyek története című filozófiai műben. Ebben a korban a szörny szót főleg olyan emberekre használták, akik a testi hibáik mellett még gonoszok és rosszindulatúak is voltak. A lányt egész életében tanulmányozták a családjával együtt, mivel az állapota örökletes. Sokan inkább tekintették állatnak, mint embernek. Antonietta fiatalon halt meg, gyermekei nem születtek. Valószínűleg teljesen feledésbe merült volna, ha Lavinia Fontana nem festi meg a portréját.
