A lengyel barátság napján egy olyan lengyel festőt mutatunk be, akinek népszerűsége az utóbbi években szárnyalt fel, halála után. Művészetére mostanában nagyon vevő lett a világ. Ezt biztosan nem dallamos nevének köszönheti, hanem annak, hogy a szorongás újra eluralkodik a földön.
Zdzislaw Beksinski (e: „zdzsiszlav”) nem festészetet tanult, hanem építészetet. Stílusát úgy szokás leírni, hogy disztopikus szürrealizmus. Mindjárt meg is magyarázzuk.
A szürrealizmus régi dolog, körülbelül azt jelenti, hogy fizikailag lehetetlen dolgokat festenek, meglepő, álomszerű képeket. Legismertebb képviselője a spanyol Salvador Dalí.
A disztópia pedig az utópia ellentéte. Utópiának az elképzelt tökéletes jövőt nevezzük, ahol minden jó. A disztópia ijesztő jövőkép, gyakran valamilyen világvége utáni élet.
Ezek a meghatározások Beksinskit a legkevésbé sem érdekelték, és soha nem volt hajlandó arról beszélni, „mit akar üzenni” egyik vagy másik képe. Címet sem adott nekik, pont ezért. Annyit mondott csak, hogy azt festi, ami eszébe jut, és hogy lényegében álmokat visz vászonra.
Mindenesetre a világa nem valami hívogató, körülbelül annyira pokoli, mint a múlt héten tárgyalt H. R. Gigeré. Csontvázak, zombifajzatok, felperzselt tájak, ahol még a növények sem rendesen nőnek. Nem kétséges, hogy ezeket a műveket befolyásolta az akkor folyó hidegháború és a vele járó atomháborús fenyegetés. De a művész erről sem beszélt. Kortársai szerint ő maga jókedvű, kedélyes ember volt, kiváló humorérzékkel. Úgy látszik, minden bajától megszabadult azzal, hogy kifestette magából. Látod, erre is jó a művészet!
Beksinski képeit itt nézegetheted tovább.
