Megérkezett a mozikba a Dűne második része. Denis Villeneuve filmje végre méltó feldolgozása a huszadik század egyik legnagyobb scifi-eposzának.
A Dűne annyira nagyszabású alkotás, hogy még a sok sebből vérző első film, David Lynch 1984-es rendezése is kultuszfilmnek számít. Nagyon sok minden nem stimmel benne, de mégis visszaadja az eredeti regény semmihez sem hasonlítható hangulatát, évezredeket rajzoló ívét, a nagyon távoli jövő idegenségét.
Az új Dűne-film éppen azért kétrészes, mert egy mozifilmbe nem fér bele a történet. Kettőbe sem volt könnyű beleszuszakolni, de nagyjából sikerült. És a végeredményre nem lehet panasza sem a régi Dűne-rajongóknak, sem azoknak, akik most ismerik meg a világot.
Frank Herbert regényének sajátossága, hogy bár tudományos-fantasztikus irodalom, a tudomány itt nem a fizika vagy a csillagászat. Szerepelnek benne technikai elemek, mint az antigravitáció, az erőtérpajzsok vagy a fűszer nevű drog hatásai, de ezek működéséről szűkszavúan ír. A tudomány nála elsősorban a szociológia, vagyis a társadalomkutatás, a vallástörténet, a pszichológia és a politika. Ezek jövőjét keresi, nem a lézerfegyverekét.
Egy világ teremtése
Míg kortársai azt számolgatták, milyen hajtóművel repülnek majd az űrhajók, Herbertet jobban érdekelte, milyen államformák, milyen emberi viszonyok uralkodhatnak majd nyolcezer évvel ezután, egy galaktikus birodalomban. Az ő megfejtése a feudalizmus. Nemesi házak, hercegek és bárók kormányoznak bolygókat, vívják háborúikat a császár engedélyével, házasságok döntenek békéről és fegyvernyugvásról. A demokrácia nem járható út – az ember szerencsésnek mondhatja magát, ha egy viszonylag jóindulatú űrgróf kormányzása alatt lehet jobbágy. És az emberiség már túl van a mesterséges intelligencia ellen vívott élethalálharcán, amely után a számítógépeket betiltották. Őket agymunkára tenyésztett emberek, mentátok helyettesítik.
Az uralkodóházak mellett befolyásos vallási rendek, valamint az űrutazást kézben tartó Liga alakítja a világot. Ám minden szereplőnek szüksége van a fűszerre, és az csak egyetlen sivatagbolygón található meg. Ez a bolygó az Arrakis, más néven Dűne.
Herbert műve a világépítés klasszikus példája. Az író a körülményeket, az alapfeltételeket teremti meg, mint egy terráriumot. Ebben kelnek életre a szereplői, tör ki a háború a Dűne irányításáért, és halad minden résztvevő elkerülhetetlenül a végzete felé. A főhős, Paul Atreides ebben a kíméletlen történelmi helyzetben kénytelen cselekedni – azzal a reménnyel, hogy egyszer majd magát a történelmet változtatja meg.
Villeneuve filmje végre ehhez a nagy regényhez méltó költségvetéssel és szereposztással dolgozza fel a huszadik század nagy eposzát, kompromisszumok nélkül. Nincsenek olcsó trükkök, másodrendű színészek. Tisztelettel bánik a könyvvel, nem hamisítja meg a mozi kedvéért, hanem kihozza belőle azt az elemi erőt, ami papíron benne volt.
A film tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott. Ez annyit jelent, hogy te és a szüleid döntitek el, megnézed-e. Szerintünk tizennégy év felett biztosan érdemes, de akár korábban is. Mint minden történelmi-háborús elbeszélésben – beleértve az Odüsszeiát vagy az Egri csillagokat –, itt is megjelenik a kegyetlenség és az erőszak. De sohasem öncélúan és hiteltelenül. Valószínűleg semmi olyat nem látsz majd, amit eddig nem láttál – viszont itt van értelme és jelentése.
A Dűne meglehetősen nehéz olvasmány. Herbert nem gyerekeknek írt, és a felnőttek közül is azoknak, akik nem ijednek meg hatszáz oldal bonyolult és szerteágazó történelemtől. A film elhozza az élményt azoknak is, akik még nem olvasták az eredetit. És kedvet is csinál hozzá. Hiszen bármilyen zseniális munka, a könyv teljességét nem adhatja vissza. Sőt, talán ahhoz is ihletet ad, hogy egyszer megálmodd és megírd a saját világodat. Most láthatod, milyen teremtő ereje van a leírt szónak.