A huszadik század második felét a hidegháború határozta meg: az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása. Szerencsére nem estek egymásnak – ezt főleg az atomfegyver akadályozta meg –, de igyekeztek a másik fölé kerekedni más eszközökkel. Az egyik legfontosabb front az űrverseny volt.
Ez nem puszta sport volt. A műholdak, űrhajók, űrállomások feljuttatása mindig azt üzente a versenytársnak, hogy
nekünk jobb rakétánk van, mint nektek.
És arra a rakétára ugye fel lehet szerelni atomfejet is. A műholdak ezenkívül segítették a katonai felderítést, az űrállomások szintén működhettek volna szükség esetén űrbéli fegyverraktárként. Viszont az űrkutatás lelkesítette a népeket, és könnyebb volt így költeni rá vagyonokat, mint ha csak fegyverfejlesztésnek hívják.
Az űrverseny első két fordulóját a Szovjetunió nyerte meg. Ők lőtték fel az első műholdat, a Szputnyikot 1957-ben, majd négy évvel később az első embert, Jurij Gagarint.
Ez kemény gyomros volt a nyugati világnak. Addig a szovjeteket veszélyes, de primitív barbárokként kezelték, akik sokan vannak, de a technológiájuk elmaradott és nevetséges. Igaz, hogy a szovjet sikerek a zsákmányolt német rakétákra épültek, de ezeket az amerikaiak is használták. Mégis lemaradtak.
Gagarin repülése után az akkori amerikai elnök, John F. Kennedy az asztalra csapott. Bejelentette, hogy Amerika tíz éven belül embert küld a Holdra. Ez volt az, amiben még lehettek elsők. Rengeteg pénzt adtak az űrhivatalnak, a NASA-nak, és megkezdődött az új versenyfutás. De a Szovjetunió sem adta fel.
Az űr határát 100 kilométeres magasságban szokás meghúzni. Az alacsonyan keringő űreszközök körülbelül 400 kilométerre haladnak a felszíntől. A Hold viszont 400 ezer kilométer távolságban van. Ez sokkal nagyobb kihívás.
Akkora rakétát kellett építeni, amilyen még sosem volt.
Ezek többfokozatú rakéták: az első lépcső felemeli a szerkezetet a Földről, majd kiürülve leválik, amikor már csak fölösleges súly lenne. A további fokozatok viszik el a Holdhoz a leszálló egységet. Onnan visszatérni már könnyebb, hiszen nincs légkör és a gravitáció csekély.
Az amerikai Saturn V rakéta öt gigantikus hajtóművel emelkedett fel a felszínről. Roppant mérnöki tudás, új fémötvözetek, precíz üzemanyag-ellátás kellett ehhez. A Szovjetunió ilyen hajtóműveket nem tudott építeni. Más megoldást találtak.
Az N1 nevű óriásrakétájuk kisebb hajtóműveket kapott, de azokból nem kevesebb, mint 30 darabot. Ez így elég erős volt a Hold-küldetéshez. Ám itt megmutatkozott a Szovjetunió lemaradása egy kulcsfontosságú területen: az elektronika, a számítógépek terén. A 30 fúvókának tökéletes összhangban kellett volna működnie, de a vezérlő gépezet ezt nem tudta biztosítani.
Az N1 rakéta tesztjei a világtörténelem legnagyobb robbanásait eredményezték. A hibásan működő hajtóművek miatt a rakéta többször is irányíthatatlanná vált és lezuhant. Négy kísérletet végeztek, mindegyik kudarcba fulladt. Ezek után be kellett látni, hogy nincs működő rakéta, amire rábízhatnák a holdraszállást.
Pedig a leszállóegység tervei elkészültek, és megépült maga a szerkezet is. Hasonlóan működött volna, mint az amerikai, de jóval kisebb volt, egyszemélyes.
1969-ben aztán Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszállt a Holdra. A dicsőség az Egyesült Államoké lett. A Szovjetunió egy ideig még kísérletezett, de a második hely megszerzése már nem volt elég csábító. Hamarosan lemondtak a Holdról, és az űrállomásokra koncentráltak. Az 1986-ban megépített Mir űrállomás tizenöt évig szolgálta a tudományt, mielőtt az óceánba zuhant. Szerepét ma a Nemzetközi Űrállomás tölti be, amelyen Kapu Tibor magyar űrhajós is dolgozik.
Érdekesség, hogy a mai legnagyobb űreszközök, a SpaceX rakétái pont úgy működnek, ahogy a szovjet mérnökök elképzelték: sok kisebb hajtóművel. De ma már egy okosóra is mérhetetlenül többet tud, mint a Hold-küldetések számítógépei.
