Vasárnap hajnalban az Egyesült Államok bevetette a B-2-es lopakodó bombázóit Irán atomlétesítményei ellen. A hadműveletről itt írtunk, a lopakodók működéséről pedig itt.
Ezek a repülőgépek páratlan képességű fegyverek, ilyenekkel egyedül az amerikaiak rendelkeznek. Igaz, Kína egyértelműen felzárkózóban van. A B-2-es általában jól védett távoli bázisokról száll fel, és egy küldetés akár 40 órán át is tarthat. Ami felvet kérdéseket, hiszen emberek vezetik. A bombázó fülkéjében két pilóta foglal helyet.
Ennyi idő alatt a repülőgép is megéhezik. Ezt légi tankolással oldják meg: egy üzemanyag-szállító gép hosszú csövet bocsát ki a farából, és ehhez csatlakozik a bombázó a levegőben. De ez a pilótákon nem segít.
Az viszont igen, hogy a nehézbombázók elég nagyok ahhoz, hogy beépítsenek néhány kényelmi felszerelést. Van például mikrójuk, ahol ételt, kávét vagy teát tudnak melegíteni maguknak. És van hely egy vécének is, szóval egész jól elvannak.
Szundi üzemmód
A hosszú út nagyobb része egyszerű utazás. Ilyenkor a robotpilóta is képes a gépet egyenesben tartani, a megfelelő sebességgel és magasságon. A két pilóta közül az egyik akár alhat is, amihez van számára hálózsák és egy kis kuckó, mint a kamionokban. Így egymást váltva kibírják a maratoni bevetéseket is. A pilóták erőnléte, fizikai állapota kiváló, így el tudják viselni azt is, ha csak keveset alszanak. És bár nem nagyon dicsekednek vele, de a légierőnél régóta használnak olyan anyagokat, amelyek csökkentik a fáradtságot. Ezek általában amfetamin-féleségek, amik a civilek között kábítószerként terjedtek el.
Természetesen a bombák ledobásánál, az ellenséges légtérben mindkét pilóta aktívan dolgozik. Ilyenkor sokkal több mindenre kell figyelni, mint a békés visszaúton. A gép saját műszerei is jelzik az ellenséges radarokat (amelyek általában nem látják a lopakodót), a műholdak és a földi irányítás pedig egy sor más adatot továbbít, például az ellenfél gépeiről. A B-2 maga ilyenkor nem rádiózik, hiszen azzal is elárulhatná a helyzetét az ellenségnek.
A visszaúton aztán megint lehet kényelmesen ejtőzni egészen a leszállásig.
Ilyen jól felszerelt kis szálloda persze csak a nagy bombázókban áll a pilóták rendelkezésére. Voltak hasonlóan hosszú küldetésekre tervezett kisebb, egyszemélyes gépek, főleg kémrepülők. Ezekben bizony a pelenka volt a megoldás. Ilyen volt például az SR-71, a világ leggyorsabb gépe, amiről itt olvashatsz többet.
