Az emberiség az ókor óta játszik a gondolattal, hogy a világ nem valós. Hogy minden, amit látunk, hallunk, érzünk, amiről a híreket olvassuk, csak valamiféle álom, színjáték. Persze akkor még számítógépek nem voltak. Amióta léteznek, ezt újra átgondolták például olyan sci-fi írók, mint a lengyel Stanislaw Lem. Később a Mátrix-filmek vetették fel újra.
A probléma kicsit hasonlít a halál utáni élet kérdéséhez. Senki sem jöhet vissza a halálból jelenteni, mi van odaát (hacsak nem hiszünk a szellemekben). Ha pedig a világunk egy számítógépes játék, akkor senki sem léphet ki belőle, hogy elmesélje, mi a valóság.
Így aztán nyugodtan okoskodhatunk róla.
A programozók és a fizikusok első reakciója erre az ötletre, hogy képtelenség. Nagyjából tudjuk, hogyan működik a fizikai világ: atomok és az atomokat alkotó részecskék trilliárdjai kölcsönhatásával, már egy akváriumban is. Olyan elképesztő mennyiségű objektumot kell ehhez modellezni, hogy elképzelni sem tudunk ehhez megfelelő számítógépet.
Viszont száz éve még semmiféle számítógépünk nem volt. És mivel a gépek maguk is gyorsítják a fejlődést, a haladás egyre gyorsul. Ma egy karóra köröket ver a számítógépre, amivel a Holdra szálltunk 56 évvel ezelőtt.
Ezzel együtt is nehéz elképzelni a programot és a gépet, ami az általunk ismert univerzumot futtatná. A világ felfoghatatlanul nagy. Csak a Tejútrendszerben van több százmilliárd csillag, bolygókkal együtt. Ezek mindegyike atomokból áll, és minden atom viselkedését ki kéne számolni… vagy mégse?
Hogy működik a szerver?
A számítógépes játékok, mint például a Minecraft, ügyes trükkökkel érik el, hogy a szimulált világ élőnek tűnjön, és a gép mégse gyulladjon ki az erőlködéstől. Az egyik az, hogy a világnak csak az a része működik igazából, amit valamelyik játékos épp lát. A többi terület fagyott, mentett állapotban van, amíg oda nem megy valaki. A Minecraft egén látható csillagok atomjait se számolják ki: azok csak pislákoló fénypontok. És a valóságban sem tudunk ellenőrizni minden egyes csillagot és távoli galaxist, hogy igazi-e.
Egy híres próba sokak fantáziáját megmozgatta. A kettősrés-kísérletben fotonokat vagy elektronokat engednek ki két nyíláson, és azok ilyenkor hullámként viselkednek. De csak amíg nem kezdik őket számolni. Ha számolják, akkor már fizikai testként csapódnak be. Ez pont olyan, mint egy játék működése: csak akkor mozognak rendesen a testek, ha van, aki figyelje. Ám az atomfizikusok többsége szerint van erre magyarázat, és annak semmi köze szimulációhoz.
Mire megy ki a játék?
Nick Bostrom svéd filozófus szerint három lehetőség van. Az egyik, hogy a civilizációk sosem lesznek képesek olyan szimulációt létrehozni, ami tudatos lényeket, például embereket modellez. A második, hogy képesek rá, de valamiért mégsem teszik. A harmadik pedig, hogy tömegével működtetnek ilyen szimulációkat. Ebben az esetben szinte biztos, hogy mi egy ilyenben vagyunk.
A következő nagy kérdés az, hogy ugyan ki és miért építene fel egy ennyire részletes virtuális világot nekünk. Mi a haszna?
Ilyenkor a vallásos emberek már kibökik, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, és ezzel el van intézve. De a szimuláció-elmélet nem vallás, hanem gondolatkísérlet. Az egyik megfejtés, hogy egy nagyon fejlett civilizáció futtat ilyen szimulációkat, hogy megismerje a saját múltját és jövőjét. Mintha mi berendeznénk mondjuk a Római Birodalmat, és megfigyelnénk, hogyan viselkednek ott az emberek. Biztos, hogy sok mindent megértenénk abból, amit most nem tudunk.
De lehet, hogy a saját világuk problémáira keresik a választ. Figyelik, milyen hibákat követünk el, milyen válságok vezetnek háborúhoz vagy forradalomhoz; milyen váratlan események változtatják meg a történelem menetét. Ha nekik ez nem kerül sokba – például mert már rég learatták a csillagok energiáját – akkor a tudomány kedvéért megéri üzemeltetni egy vagy több ilyen virtuális világot.
Akár játék, akár nem, vidd végig
Ami azt illeti, hasonló világokat mi magunk is működtetünk. Az internet hajnalától kezdve üzemeltek szerverek, ahol virtuális lények kóborolhattak szimulált környezetben. Ettek, harcoltak, szaporodtak, egyfajta evolúción mentek keresztül. Ezek persze inkább csak biológiai szimulációk voltak, primitív eszközökkel. Virtuális evolúciót ma is kutatnak hosszú évekig működő rendszerekben.
Persze a mai tudásunkkal teljesen lehetetlen volna modellezni akár egy kisvárost úgy, hogy ott minden egyes deszka és szálka „működjön”, sose akadjon meg a gravitáció, és minden pitypang és szúnyog engedelmeskedjen a szélnek. Ám a mi fejlettségünk nem a végpont. Ha mi vagyunk a kőkorszak, akkor ezer vagy tízezer évvel később ez már beleférhet egy számítógépbe.
A szimulációs elméletre semmilyen bizonyíték nincs. Izgalmas elképzelés, ami megdolgoztatja az agyat. Az viszont biztos, hogy akár ez a valóság, akár nem, egy életünk van ebben a játékban. Érdemes élvezni, és kihozni belőle a legtöbbet. Ki tudja: talán a végén valaki majd gratulál, hogy jól játszottunk.
