Az alkoholizmus világszerte súlyos probléma. Nemcsak az a baj, hogy a részeg ember hülyeségeket csinál, hanem az is, hogy a szesz függőséget okoz. És ezért már a józan ember is megtesz bármit, hogy ne legyen józan. Isznak az északi népek, mert hideg van és sötét, isznak az olaszok és a spanyolok, mert anélkül nincs mulatság. Az arab országokban elvileg tiltja a vallás, úgyhogy oda parfümként csempészik be a szeszt. Magyarországon is nemzeti kincsnek számít a pálinka, és piros betűs ünnepeken a rendőrök tucatjával kapcsolják le az ittas sofőröket.
És vannak az oroszok. Talán egyetlen nemzet sem forrt úgy össze az alkohollal, mint ők. A nemzeti ital a vodka, ami igazán egyszerű és hatásos keverék: egy rész tiszta szesz és két rész víz. Mivel szinte végtelen az igény a vodkára, az lényegében pénzként működött sokáig. Így volt ez a Szovjetunióban, azon belül a légierőnél is.
Szeszek szárnyán
A hidegháború alatt a szovjet tudósok és mérnökök emberfeletti küzdelemben próbálták tartani a lépést az amerikaiakkal. Nem maradhattak le! Ha Amerikának szupergyors bombázói és vadászrepülői voltak, nekik is kellett. Meg is építették őket. Az egyik ilyen büszkeség a Tupoljev iroda műve volt, a Tu-22-es bombázó.
Hatalmas gép volt, és roppant nehezen vezethető. Rengeteg baleset történt vele, a legénység állandó életveszélyben dolgozott. Mégis vállalták a kockázatot, mert a gép gazdaggá tette őket, sőt a reptéri technikusokat is. Úgy hívták maguk között: a Fejőstehén.
A Tu-22-est hosszú repülésekre tervezték, és ehhez nélkülözhetetlen volt a klímaberendezés. Nemcsak a pilótáknak volt szükségük hűtésre, hanem az elektronikának is. A gépek jelentős része tengerészeti járőr volt, egy sor radarral és egyéb felszereléssel. A hűtőberendezés pedig alkohollal működött. Egyes változatok 400 liter alkoholos keverékkel szálltak fel, és ez a folyadék lényegében vodka volt.
Csapatmunka, közös vodka
A jó pilóta kívül-belül ismeri a gépét, szóval hamar rájöttek, hogy kincset találtak. Persze a hadsereg számon tartotta a hűtőfolyadékot, úgyhogy meg kellett egyezni a szerelőkkel is. A pilóták takarékoskodtak a hűtéssel repülés közben. Akár úgy is, hogy nem kapcsolták be azokat a zümmögő készülékeket, amiket hűteni kellett. Az így megspórolt alkoholt a technikusok leszállás után azonmód kannákba csapolták, megosztoztak rajta, és szépen hazacsempészték. Eladni nem volt nehéz: vodkára mindig akadt kereslet.
Sohasem tudjuk meg, hány járőrgép repült vakon, kikapcsolt radarral, hogy legyen mit inni. De végül is nem történt baj. Természetesen a főtisztek tudták, mi folyik – vodka! De egyrészt ők is megkapták a részüket az üzletből. Másrészt tehetetlenek voltak: a makrancos, veszélyes, elit pilótákat követelő repülőkhöz nem lett volna könnyű új személyzetet találni.
A Tu-22-es bombázókat régen kivonták a szolgálatból, az újabb gépekben már nem vodka biztosítja a hűtést. De az emberek ugyanolyanok, mint régen: isznak, és ha már rákaptak, a föld alól is előkerítik a szeszt. Vagy a levegőből.