Annyiféle szellemről és kísértetről írtunk már. Ezek a hiedelem szerint a holtak visszatérő lelkei, esetleg démonok vagy egyéb mumusok. De vajon miért kezdték a szellemeket lebegő lepedőként ábrázolni? Ha visszalátogat az ük-ük-üknagymama, tényleg egy fehér lepel lesz rajta kivágott lyukkal a szeme helyén? Hiszed vagy sem, a fehér lepedőnek ábrázolt kísértet ábrázolása évszázadokra nyúlik vissza.
A legtöbb embernek nem volt pénze koporsóra
Az emberek az idők kezdete óta tisztelettel bánnak a halottaikkal. Nem véletlenül alakultak ki a legkülönfélébb halotti szertartások és temetkezési szokások. A gazdagabbak mindig jóval díszesebb és előkelőbb módon adták meg a tiszteletet az elhunytaknak. A szegényebbeknek viszont ez nem adatott meg. Még egy egyszerű, fából készült koporsó is megfizethetetlen luxusnak számított az emberek többségének. Ezért a holtakat sokszor csak egy egyszerű halotti lepelbe burkolva helyezték örök nyugalomra.
Ezek a leggyakrabban fehér textildarabok voltak. Sokszor éppen az a lepedő, amin az elhunyt a halálos ágyán feküdt. Mivel a szeretteiket ebben látták utoljára, az emberek képzeletében úgy élt, hogy a túlvilágon a lelkek is csak ezt viselik. Egy tizennegyedik századi zsoltároskönyv pedig már fehér lepelbe csavart csontvázakként ábrázolja a kísérteteket. Aztán ez a kép megjelent a históriás énekekben, mesékben, mondákban is. A lepedőben bolyongó lelkek így szépen lassan beépültek az emberek hiedelmeibe.
Ezt persze sokan ki is játszották, ugyanis hiszékeny embereket már akkor is jóval könnyebb volt becsapni. Tolvajok, útonállók egész sora kezdett fehér lepelbe burkolva „tevékenykedni”. Az álruhának két előnye is volt. Egyrészt teljesen eltakarta az elkövetőt, nem lehetett később megmondani, hogy ki is volt a támadó. Másrészt az áldozatok annyira rettegtek a kísértetektől, hogy ellenállás nélkül átadták a tolvajoknak az összes értéküket. Egy brit parlamenti képviselő, bizonyos Reginald Scott már 1586-ban írt egy kiáltványt, amiben élesen bírálta ezt az eljárást. Megemlítette azt is, hogy egyetlen gazember egy fehér lepedőben több ezer embert csapott be és rabolt ki.
A színház és a film is elkezdte használni a lepedős alakokat
A korabeli színházak is elkezdték használni a lepedőt, ha holt lelket kellett bemutatni. William Shakespeare idején a királyi kísértetek még zörgő páncélban jelentek meg a színpadon. A tizenhetedik századi rendezők viszont a nehéz és zajos vasat lecserélték lepedőre, mert abban a színészek könnyebben mozogtak. És persze a látvány is sokkal hátborzongatóbb volt.
Az emberek pedig évszázadokon át féltek a lebegő lepedőktől. Ez odáig fajult, hogy a 19. században tömegpánikot is okozott egy kísértet. 1803 telén London egyik szegények lakta negyedében elterjedt a hír, hogy egy fehér lepelbe öltözött kísértet riogatja a járókelőket, sőt, volt, akit meg is támadott. Az éjszakai utcákon uralkodó félelem miatt az emberek felfegyverkezve indultak levadászni a kísértetet. A sötétben az egyikük meglátott egy fehér ruhás alakot, és habozás nélkül rálőtt. Sajnos szó sem volt kísértetről, egy helyi kőműves ment hazafelé a világos színű munkaruhájában. Később az is kiderült, hogy a tömegpánikot egy helybéli okozta, aki csupán a szomszédait akarta megleckéztetni azzal, hogy néha lepedőben járkálva ijesztgette őket. Az eset viszont az egész országot megrázta, és végleg beégette a köztudatba a lepedős kísértet alakját.
Így aztán, ha szellemről volt szó, ott mindig előkerült egy lepedő is. Később pedig a képregények és filmek már csak így jelenítették meg a kísérteteket. Walt Disney 1937-es rajzfilmjében Mickey egér és Goofy kutya már vicces, csetlő-botló lepedős alakokkal keveredik kalandba. Majd megjelent Casper, a barátságos szellem és a Scooby-Doo sorozat is. Innen aztán már csak egy lépés volt, hogy Halloweenkor ez lett az egyik legkönnyebben elkészíthető jelmez, amit mindenki ismert. Azt pedig, hogy mennyire félelmetes egy lebegő lepedő, ki-ki döntse el magában.
