Sürgető kultúra – ez már egy létező kifejezés, és arra vonatkozik, amit valószínűleg te is, és mi is rendszeresen csinálunk. Hogy annyira felgyorsult a világ, úgy érezzük, azonnal meg kell válaszolnunk azt a chatüzenetet. Azonnal fel kell vennünk azt a telefont. Mihamarabb meg kell csinálnunk azt a valamit, miközben csináljuk azt a másik valamit is. És közben teljesen elmosódik a határ aközött, ami valóban fontos és sürgős, és ami nem az.
Még nem vagytok a munka világában, de ott is eléggé elharapódzott ez a mentalitás. Utolsó pillanatos leadások, teljesen irreális határidők, azonnal megoldandó problémák jellemeznek nagyon sok szakmát, aminek az a vége, hogy a munkaidőnek nincs vége. Sok helyen a főnökök elvárják, hogy a munkatárs mindig elérhető legyen. A munkatárs pedig elég gyakran a pörgésben kiég.
A folyamatos rohanás és a kimondatlan elvárás, hogy mindig a toppon legyünk, elérhetőek legyünk, egy folyamatos készenléti állapotot tart fenn az emberben. Ami szorongáshoz, stresszhez vezet. És ezt nem mi mondjuk, hanem a szakemberek.
A kutatások szerint a legnagyobb elszenvedői az y és z generáció tagjai, mert több mint a felük jellemezte stresszesnek és szorongónak magát a nap minden egyes órájában. „A szorongás, a lemaradástól való félelem „eteti” a cselekvést, és a folyamatos cselekvés meg eteti a szorongást. Ez egy ördögi kör” – mondta a National Geographicnak Joel Frank klinikai szakpszichológus, a téma szakértője.
Mindig bekapcsolva
A mindig elérhetőnek kell lenni kultúrának a terméke a multitasking, vagyis, hogy egyszerre több mindent csinálunk. Mindezt úgy, hogy az agykutatások alapján az emberi agy nem képes egyszerre kettőnél több dolgot megfelelően, odafigyelve végezni. Szóval minden alkalommal, amikor egyszerre ezerfelé vagyunk, például eszünk, dolgozunk és chatelünk, az 40 százalékkal lelassítja az agyműködést, és csökkenti a teljesítőképességünket. Tehát vagy a melónk nem lesz jó, vagy az emésztésünk bánja, esetleg az, akivel chatelünk kap odahajított választ.
A folyamatos túlingerlés a dopaminrendszerünket is károsan érinti. A dopamin hormon felel az elégedettség-, boldogságérzésért. Minél többfelé vagyunk, annál kevésbé érzünk örömöt.
Ugyanúgy érinti a mélyebb gondolkodást. Ha ennyi inger és információ éri az agyat, csak felületesen tud gondolkodni. Ez pedig akadályozza az elmerül munkát, alkotást, kapcsolódást.
És végül, de nem utolsósorban, a testünkre is rossz hatással van. Aktiválja az üss vagy fuss válaszreakciónkat. Ez egy pszichológiai fogalom, ami arra a helyzetre vonatkozik, amikor egy vélt vagy valós, életünkre veszélyt jelentő történésen befeszülünk. Gyorsul a légzés, megemelkedik a pulzus és a vérnyomás, és az érzelmeinket sem tudjuk úgy szabályozni, ahogyan kellene. Ha ez a mindennapokban folyamatosan aktiválódik, az kimeríti a szervezetet. Hosszútávon magas koleszterinszintet, magas vérnyomást, gyulladásos folyamatokat és alvászavarokat okozhat, amik sajnos a szív és érrendszeri betegségek kiváltói lehetnek.
Hogyan tehetünk ellene?
Először is meg kell próbálni kiszállni a sürgető kultúrából. Tudjuk, könnyű mondani, de tényleg nem lehetetlen.
A szakemberek azt javasolják, hogy álljunk meg egy pillanatra amikor valami új dolog felbukkan. Egy chat üzenet, egy hívás, egy feladat, bármi. Ez segít abban, hogy higgadtan végigfuttassuk az agyunkon: azonnal foglalkoznunk kell ezzel? Vagy ha majd befejeztünk azt, amiben vagyunk, rátérünk arra is.
Még egy módszer az, hogy gyakoroljuk a határhúzást. Egy nagyon egyszerű példával élve, jelezzük előre a barátoknak, ismerősöknek, hogy ha nem válaszolunk azonnal egy üzenetre, nem érünk rá egy programra, az nem jelenti azt, hogy nem foglalkozunk velük. Hanem azt, hogy más dolgunk van, fáradtak vagyunk, dolgozunk, tanulunk, stb. Ne legyen alapbeállítás az, hogy mindenkinek mindenre azonnal ugrunk.
A harmadik módszer, hogy gyakoroljuk az egy fenékkel egy búcsúba járást. Vagyis: ha eszünk, akkor eszünk. Nem telózunk, nem filmezünk, hanem eszünk. Ha dolgozunk, akkor nem chatelünk. Majd a szünetben válaszolunk. Ehhez lehet időkereteket is szabni magunknak, például: 45 percig tanulok/dolgozok, aztán tartok 10 perc szünetet és beszélgetek.
A negyedik, ami nem módszer, inkább önismeret, a befelé figyelés. Hogy megtudjuk magunkról, mi az, ami nekünk már sok, stresszel. Ezt leginkább azzal lehet, ha meg merjük élni, ha valami frusztrál, dühít, eltelít minket. Ez azért is jó, mert ha megéljük az érzéseinket, akkor távozni tudnak és nem maradnak bent feszíteni. (National Geographic)