Magyar Péter kormányának egyik vállalása, hogy nyilvánosságra hozza az ügynökaktákat. De mik ezek, és miért olyan fontosak?
Magyarországon a szocializmusnak két szakasza volt. 1956 előtt a sztálinista Rákosi Mátyás erőszakos diktatúrája uralkodott. Az 56-os forradalom után Kádár János rendszere következett. Kádárról is írtunk már részletesen, ebből kiderül, hogy ez amolyan puha diktatúra volt. Ha tehették, kerülték az erőszakot. A párt uralmát és a rendet igyekeztek más módszerekkel fenntartani.
Például a besúgókkal. A titkosszolgálatok tömegesen figyelték meg az embereket. Aki gyanús volt, annak felbontották a leveleit, lehallgatták a telefonját vagy a lakását, irodáját. Számon tartották, kinek mit mondott vagy írt, és ha a hatalom ellenségesnek ítélte, akkor jöhettek a büntetések. Eltávolítás munkahelyről, egyetemről, rendőri zaklatás és egyéb kellemetlenségek következtek – legvégső esetben börtön.
És hogy ki gyanús, azt a besúgók jelentéseiből tudták. Sok ezren dolgoztak a titkosszolgálatnak ügynökként. Ezek az emberek a rendes munkájuk mellett figyelték meg munkatársaikat, szomszédaikat, néha családtagjaikat. És jelentéseket írtak róluk.
Az ügynököket változatos módszerekkel szervezték be. Volt, aki magától jelentkezett, mert hitt a szocializmusban. Vagy épp ártani akart valakinek. Másokat azzal vettek rá az együttműködésre, hogy csak így kaphattak előléptetést, magasabb beosztást, munkát, ösztöndíjat vagy kitüntetést. És sokan zsarolásnak engedve lettek besúgók. Kisebb bűnökkel, magánügyekkel fenyegetve vették rá őket, hogy aláírják a beszervezési nyilatkozatot.
A besúgók munkáját egy hivatásos titkosszolga, az úgynevezett tartótiszt irányította. Vele találkoztak időnként, és neki adták át a jelentéseiket.
Az 1990-es rendszerváltás után aztán rengetegen követelték, hogy a besúgók névsora legyen nyilvános. Ezek az ügynökök a diktatúrát szolgálták és ártottak másoknak. Az nem merült fel, hogy megbüntessék őket, de az igen, hogy a szégyent vállalják.
És ebből végül nem nagyon lett semmi.
A végül elfogadott szabályok szerint bárki bemehet az irattárba, és elolvashatja, hogy róla ki mit jelentett. Ezenkívül a politikusok ügynökmúltja is nyilvános – elvileg. De nem tettek közzé listát mindenkiről, aki besúgó volt.
Ennek több oka van. Az egyik nyilván az, hogy a rendszerváltás után is sok olyan alak ült a parlamentben és a kormányokban, akik korábban ügynökök voltak. Ők ezt inkább titokban tartották volna, így nem hoztak ilyen törvényt. Valószínűleg minden pártban akadtak ilyen személyek. De az akkori titkosszolgálatok is ellenkeztek: szerintük a most dolgozó titkosügynököket elbizonytalanítaná, ha ilyen veszély fenyegetné őket.
A másik, hogy nem is teljesen igazságos egy ilyen listát kitenni az asztalra. Vajon ugyanúgy bűnös az, aki puszta rosszindulatból jelentgetett a szomszédjáról, mint az, akit mondjuk egy beteg családtagjának az ellátásával zsaroltak? A vállalatigazgató, aki a versenytársait mártotta be az állambiztonságnál, és a 18 éves diák, akit megfenyegettek, hogy kirúgják az egyetemről? Márpedig ez nem feltétlenül derül ki az adatokból.
Azok ugyanis nem teljesek. Az állambiztonsági szolgálat egyrészt a saját papírjaiba sem csak az igazat írta, néha összekeverednek megfigyeltek és megfigyelők. Sok iratot meg is semmisítettek – így hiába a nyilvánosság, a bűnösök egy része megúszhatja. A rendszerváltás 36 éve volt, a még élő ügynökök többsége rég nyugdíjas, és sok vizet nem zavar.
Mindezek ellenére az ügynöklisták titkosítása régi, sokszor felemlegetett hiányossága volt a demokratikus átalakulásnak. Az új kormány pont ezért hirdette meg, hogy a megmaradt adatokat közzéteszi: hogy ezzel törlesszék ezt az adósságot, és „befejezzék a rendszerváltást”.
