Adott egy képzeletbeli helyzet: az osztálytermetekben néhányan rendszeresen szemetelnek. Egy idő után az egész terem tele lesz hulladékkal, ezért az osztályfőnök azt mondja, hogy közösen takarítsátok ki.
Csakhogy azok, akik soha nem szemeteltek, felháborodnak. Miért kellene nekik ezen dolgozniuk, ha nem ők csinálták a kuplerájt? A többiek viszont azzal érvelnek, hogy most már mindenki ugyanabban a koszos teremben ül, tehát mindenkinek tennie kell valamit.
Valami hasonló vita zajlik a világ országai között a klímaváltozás miatt. Csak egy ennél jóval súlyosabb kérdésben.
Hétfőn kezdődött a törökországi Antalyában az ENSZ idei klímakonferenciája, a COP31. A november végéig tartó találkozón közel 200 ország képviselői próbálnak megegyezni arról, hogyan lehetne lassítani a globális felmelegedést, és ki fizessen annak következményeiért.
A gond az, hogy bár a klímaváltozás mindenkit érint, nem minden ország ugyanolyan mértékben ludas a kialakulásában. És nem is tud mindenki ugyanúgy védekezni ellene.
A klímaváltozást elsősorban az okozza, hogy az emberi tevékenység miatt túl sok üvegházhatású gáz, például szén-dioxid kerül a légkörbe. Ezek a gázok visszatartják a hő egy részét, ezért a bolygó átlaghőmérséklete emelkedik.
Ehhez az állapothoz a világ országai nagyon különböző mértékben járultak hozzá. A gazdag, iparosodott országok már több mint száz éve nagy mennyiségű szenet, kőolajat és földgázt használnak. Az iparosodásnak köszönhetően meggazdagodtak, de közben rengeteg szén-dioxidot bocsátottak ki.
Az Egyesült Államok egymaga az 1750 óta felhalmozódott szén-dioxid-kibocsátás körülbelül 24 százalékáért felel. Kína nagyjából 16 százalékért. A mai szennyezést nézve azonban már más a sorrend: Kína bocsátja ki a legtöbb szén-dioxidot a világon.
És van egy harmadik szempont is: az egy főre jutó kibocsátás. A 2024-es adatok szerint egy amerikai lakosra átlagosan körülbelül 14 tonna, egy kínaira 9 tonna, egy indiaira pedig alig több mint 2 tonna fosszilis szén-dioxid-kibocsátás jutott évente. Egy magyar állampolgárra az adatok kb. 4,1 tonnát mutatnak évente.
Vagyis attól függően, hogy milyen szempontból nézzük, egészen más eredményt kapunk. Ezért is olyan nehéz megállapodni arról, kinek mennyit kellene tennie.
Akik a legkevésbé okozták, a legtöbbet szenvednek
Gondoljunk például a kis szigetországokra, amiket a tengerszint emelkedése fenyeget. Vagy azokra az afrikai térségekre, ahol az egyre súlyosabb aszályok miatt nehezebb élelmet termelni. Ezek az országok gyakran kevés pénzből gazdálkodnak, ezért sokkal nehezebben tudnak védekezni.
Egy gazdag ország tud árvízvédelmi rendszereket építeni, fejlesztheti a vízellátását, vagy új technológiákat. Egy szegényebb országnak erre nincs elég pénze. Ezért a klímatárgyalások egyik legnagyobb vitája az, hogy a gazdagabb országoknak mennyivel kellene támogatniuk a szegényebbeket.
Az ENSZ jelentése szerint a fejlődő országoknak 2035-re évente kb. 305 milliárd dollárra lenne szükségük ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak a klímaváltozás következményeihez. Ehhez képest a gazdag országoktól érkező nemzetközi állami támogatások ezt meg sem közelítik most.
Miért nem fizetnek a gazdag országok?
A fejlett országok egy része elismeri, hogy történelmileg nagyobb felelősségük van, és támogatásokat is ígérnek. Csakhogy a pénzről, a határidőkről és a feltételekről már sokkal nehezebb megegyezni.
Ráadásul a világ gazdasága is átalakult. Kína hiába a világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója, történelmileg jóval később iparosodott, mint több nyugati ország. Így aztán vita van arról is, hogy a felelősséget a jelenlegi kibocsátás, az elmúlt évszázadok összessége vagy az egy főre jutó szennyezés alapján kellene-e megállapítani.
Egy olaj- vagy földgáztermelésből élő ország például egészen másként tekint a fosszilis energiahordozók visszaszorítására, mint egy olyan állam, ami már nagy részben megújuló energiát használ (mint a víz, szél, nap, stb.).
A politikusoknak ráadásul a saját választóik előtt is felelniük kell. Egy olyan intézkedés, ami hosszú távon jót tesz a bolygónak, rövid távon az ő pénztárcájukat terhelheti. Így a klímavédelem nemcsak tudományos, hanem gazdasági és politikai kérdés is.
Mi történik egy klímakonferencián?
Ezeken a találkozókon a világ országainak képviselői közös célokról és szabályokról tárgyalnak. A küldöttségek között vannak politikusok, diplomaták és szakértők is. Egy-egy megállapodás szövegében akár néhány szó is komoly vitát okozhat. Nem mindegy például, hogy az országok „vállalják” egy intézkedés végrehajtását, vagy csak „törekednek” rá. Az előbbi erősebb kötelezettséget jelent, mint az utóbbi.
A döntéseket általában közös egyetértéssel, vagyis konszenzussal hozzák meg. Ez azt jelenti, hogy a résztvevőknek olyan szöveget kell találniuk, amelyet egyik ország sem akadályoz meg. Ez különösen nehéz, amikor 200 országnak kell megegyeznie.
Sikerült már bármit elérni?
Igen, még akkor is, ha a klímakonferenciák sokszor csalódással végződnek. Az egyik legfontosabb eredmény a 2015-ös párizsi klímaegyezmény volt. Ebben az országok vállalták, hogy a globális felmelegedést jóval 2 Celsius-fok alatt próbálják tartani, és törekednek a 1,5 fokos határra. Ez volt az, amiből Donald Trump amerikai elnök kiszállt, mert „nem hisz a klímaváltozásban”.
A tavalyi, brazíliai klímacsúcson a résztvevők arról is megállapodtak, hogy növelni kell a fejlődő országok támogatását. A fosszilis energiahordozók (kőolaj, földgáz, szén) kivezetésének menetrendjében viszont nem sikerült megegyezni.
A mostani konferencia egyik nagy kérdése az, hogyan lehet a korábbi ígéretekből valódi intézkedéseket csinálni.
Miért fontos ez nekünk?
Magyarországot is érinti a klímaváltozás. A nyári hőhullámok, az aszályok, a vízhiány és a szélsőséges esőzések nálunk is egyre komolyabb problémát jelenthetnek.
A klímavédelem tehát nemcsak a távoli szigetországokról vagy a jegesmedvékről szól, hanem arról is, milyen lesz az életünk néhány évtized múlva.
A legnehezebb kérdés pedig továbbra is ugyanaz, mint a koszos osztályteremben. Ki takarítson? Ki fizessen? És mi történjen azokkal, akiknek nincs pénzük vagy lehetőségük részt venni a megoldásban?
