Ha véletlenül becsapódna a Földbe egy meteorit és a dinoszauruszokéhoz hasonló kihalási hullám fenyegetné a bolygót, a növények akkor is megmaradnának. A tudósok ugyanis évek óta gyűjtik és tárolják a világ legtöbb növényének magját. Az ilyen intézményeket génbanknak hívják, és több mint 1700 van belőlük a világon. A legismertebb talán az a földbe és jégbe vájt bunker, ami a norvégiai Spitzbergákon áll, és pont úgy néz ki, mint egy sci-fi film díszlete.
A tudósok jó pár éve rájöttek arra, hogy ha a magokat kiszárítják és megfelelő hőmérsékleten, úgy mínusz húsz fokon tárolják, akkor azok képesek sok-sok év múlva is kicsírázni. A Spitzbergákon található bunkert ezért építették meg. Olyan helyet kerestek neki, ahol nincs földmozgás és amúgy is hideg van. Egy elhagyott szénbányát alakították át a norvég kormány döntése alapján, és 2008-ban kezdett működni a génbank. Érdekesség, hogy Norvégia, Svédország, Dánia, Finnország és Izland már korábban működtetett egy kisebb génbankot egy másik északi szigeten 1984-től kezdve, de ezt nem fejlesztették tovább, mert attól tartottak, hogy a Szovjetunió ráteszi a kezét.
Az első génbankot a szovjetek hozták létre
Egyébként maga a génbank ötlete pont egy szovjet tudóstól származik. A világ egyik legelismertebb genetikusa, Nyikolaj Valivov még az 1920-as években kezdte el gyűjteni a magokat. Ő úgy gondolta, hogy minden növényfajtának megvan a maga „őshazája”, ahonnan származik. Az ott termő növények sokkal ellenállóbbak, jobb tápértékkel bírnak, mint azok, amik az eredeti termőhelytől messzebb nőnek. Ezért elkezdte begyűjteni az „őstermények” magjait. Valivov munkáját akkor annyira elismerték, hogy kutatóintézetet is elneveztek róla Leningrádban (ez a mai Szentpétervár).
A tudós munkatársai annyira komolyan vették a munkájukat, hogy az életüket is feláldozták érte. 1941 telén, amikor a német csapatok blokád alá vették Leningrádot, az intézet tudósai elbarikádozták magukat az összegyűjtött 250 ezer magmintával. Ezeket nemcsak a patkányoktól, hanem az éhező lakosságtól is meg kellett védeni. Az ostrom 872 napig tartott, ennek végét kilenc tudós már nem élte meg. Ők inkább éhen haltak, de nem akartak hozzányúlni a jövő számára elraktározott magokhoz. Valivov pedig egy távoli orosz börtönben halt meg, ahova azért küldték, mert nem adta fel a tudományos elveit Sztálin egyik kedvelt, de nem túl eszes tudósával szemben. Az általa létrehozott génbank viszont ma is működik.
Nem minden növény élne túl egy világméretű katasztrófát
A legmodernebb génbank viszont egyértelműen az, ami a Spitzbergákon van. Ezt Végítélet Bunkernek (Doomsday Vault) is szokták becézni. Úgy építették meg, hogy évszázadok múlva is szárazon marad. Csak épp nem számoltak azzal, hogy a klímaváltozás ennyire felgyorsul. 2017-ben annyira meleg volt a területen, hogy a környező jég nagy része elolvadt, a víz pedig elárasztotta a bunkert. Az volt a szerencse, hogy a magokat tároló kamrákig nem jutott el a víz, mert útközben megfagyott. Azóta erre a problémára is fel vannak készülve a tudósok.
Mára közel kétmillió növényfajta magját tárolják itt. Az eredeti terv az volt, hogy a világ összes élelmiszert adó növényének a magját elrakják itt, ez azonban nem jött össze. Kiderült ugyanis, hogy egyes növények magjai nem bírják el azt a hideget, ami itt van. Ezért egy globális jégkorszak után nem lehetne feltámasztani a tölgyfákat, de a szelídgesztenyét, a kakaót, a mangót és az avokádót sem.
A magyar búza biztonságban van
Időnként kinyitják a génbankot, és újabb növények magját helyezik el itt. Kivinni eddig egyszer kellett. 2015-ben a Szíriában zajló polgárháborúban megsemmisült az ottani génbank. Ennek egy részét pótolták vissza több doboznyi magmintával.
Magyarországról is vannak magok a Spitzbergákon, elhelyeztek itt például hazai búzát, árpát, cirokmagot, babszemet, kukoricát, kölest. Ezt persze ne úgy képzeld el, hogy egy-egy darab van itt ezekből. Búzából például 159 ezer mag található itt. És nemcsak a Végítélet Bunker őrzi a magyar növényeket, hanem a Magyarországon létrehozott génbankok is. Ezek Vácrátóton és Tápiószelén működnek.
