Faltól falig érő mosollyal lépett oda Donald Trump amerikai elnök az orosz diktátor Vlagyimir Putyinhoz a csütörtöki, sencseni találkozón. Bácsisan viccelődve megkérdezte, hogy kicsoda ő, majd maga válaszolt, hogy a barátja. Majd fogdosni kezdte a karját, bizalmasan közel hajolt hozzá. Trump később Hszi Csin-ping kínai elnökkel is találkozott, akit szintén a barátjának nevezett. De vele már kevésbé volt közvetlen, mint az orosz elnökkel. A három politikus végül közösen tárgyalt többek között az ukrajnai háborúról és az atomfegyverekről. Nagy történelmi áttörésről nem jött hír. Viszont erről a tárgyalásról eszünkbe jutott az, hogy hogyan értik meg egymást azok az államfők, akik nem ugyanazt a nyelvet beszélik? És mi történik, ha valaki rosszul fordít le egy mondatot?

A szinkrontolmácsok, a világpolitika láthatatlan szereplői
A nemzetközi találkozókon tolmácsok segítik a politikusokat. Ők azok, akik nélkül a világ vezetői sokszor még egy egyszerű beszélgetést sem tudnának lebonyolítani. Az ilyen komoly megbeszéléseken békék vagy háborúk, gazdaságok és emberek millióinak sorsa forog kockán, így nem lehet arra alapozni, hogy adott vezető nyelvtudása éppen aznap milyen érthetőségi szinten van. A diplomáciai tolmácsolás jóval bonyolultabb annál, mint hogy valaki folyékonyan beszél két nyelven.
Egy szinkrontolmácsnak ismernie kell nemcsak a politikai helyzetet, hanem a történelmi hátteret, az országok szokásait, kulturáját, és még azt is, hogyan beszélnek az egyes politikusok. Nem mindegy, hogy egy államfő megígér valamit, fontolóra veszi, vagy finoman közli, hogy esze ágában sincs megtenni.
A tolmács feladata pedig nem az, hogy kijavítsa a politikust, vagy szebbé, diplomatikusabbá tegye a mondandóját. Akkor is pontosan kell fordítania a szavait, ha azok gázak, sértők vagy éppen röhejesek.
Akik egyszerre hallgatnak és beszélnek
A nagy nemzetközi konferenciákon gyakran szinkrontolmácsok dolgoznak. Ők általában egy hangszigetelt fülkében ülnek, fejhallgatón hallgatják a felszólalót, és miközben az illető még beszél, már mondják is a fordítást egy mikrofonba. A résztvevők ezt a saját fülesükön hallják. Ez egy nagyon nehéz és magasfokú koncentrációt igénylő meló. A tolmácsok ezért rendszerint párban dolgoznak, és nagyjából 20–30 percenként váltják egymást.
A szinkrontolmácsnak egyszerre kell hallgatnia, megértenie, megjegyeznie és lefordítania a beszédet. Közben azt is ki kell találnia, merre tart a mondat. Ez különösen nehéz lehet, ha a két nyelvben eltérő a szórend, és egy fontos szó csak a mondat legvégén hangzik el.
A kisebb diplomáciai találkozókon gyakori a követő tolmácsolás is. Ilyenkor a politikus elmond néhány mondatot, megáll, a tolmács pedig visszaadja az elhangzottakat. Ehhez sokszor sajátos jegyzetelési rendszert használ, mert nem írhat le minden szót.
Amikor Sztálin nevetett

A tolmácsok munkáját már nyolcvan évvel ezelőtt is nagyra értékelték. Legalábbis erről tanúskodik egy történet az 1945-ös jaltai konferenciáról, ahol Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet diktátor a második világháború utáni Európa jövőjéről tárgyalt.
Az egyik vacsorán Sztálin pohárköszöntőt mondott a tolmácsokra. Megjegyezte, hogy miközben ők esznek, isznak és bezsélgetnek, a tolmácsoknak folyamatosan dolgozniuk kell. Még arra sincs idejük, hogy rendesen megvacsorázzanak. Churchill erre a kommunisták egyik híres jelmondatát kifordítva felkiáltott: „Világ tolmácsai, egyesüljetek! Nincs veszítenivalótok, csak a hallgatóságotok!” Az eredeti mondat Marxtól származik: „világ proletárjai, egyesüljetek! Csak a láncaitokat veszíthetitek.”
A visszaemlékezések szerint Sztálin annyira nevetett a tréfán, hogy percekig alig tudta abbahagyni.
Az elnök, aki állítólag vágyakozott a lengyelek után

Nem minden tolmácstörténet végződött viccesen. Jimmy Carter amerikai elnök 1977-ben Lengyelországba látogatott, ahol a tolmácsa több szerencsétlen megfogalmazást is használt. Carter arról beszélt, hogy szeretné megismerni a lengyel emberek jövőre vonatkozó vágyait. A fordítás azonban olyan szavakat tartalmazott, amik szexuális vágyakozásra is utalhattak. Egy másik mondat pedig úgy hangozhatott, mintha az elnök végleg elhagyta volna az Egyesült Államokat. A történetből nagy nemzetközi vicc lett. Az újságok egymást túllicitálva számoltak be a kínos hibákról.
Évtizedekkel később viszont egy kutató meghallgatva az eredeti hangfelvételt arra jutott, hogy a sajtó jelentősen felnagyította a történteket. A tolmács valóban hibázott, de a leghíresebb bakik egy része nem pontosan úgy történt, ahogy később mesélték.
Egy szovjet vezető, aki mindenkit el akart temetni?
A hidegháború idején, 1956-ban Nyikita Hruscsov szovjet vezető egy nyugati diplomatáknak tartott fogadáson olyan kijelentést tett, amely angolul így terjedt el: „El fogunk temetni benneteket.”
Ez kellően fenyegetően hangzott, különösen akkor, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok atomfegyvereken ült.
Hruscsov később azzal magyarázta a mondatát, hogy nem az amerikaiak szó szerinti eltemetéséről beszélt. Arra gondolt, hogy szerinte a kommunista rendszer túl fogja élni a kapitalizmust. A kijelentés így itt nem egyszerű félrefordítás volt. Inkább azt mutatta meg, hogy egy mondatnak többféle értelmezése is lehet, és a politikai környezet legalább annyira fontos, mint maguk a szavak.
Kennedy, a lekváros fánk

Ez nem egy tolmácsolási hiba, hanem egy nyelvi érdekesség. John F. Kennedy amerikai elnök 1963-ban Nyugat-Berlinben mondott híres beszédet. Németül mondta: „ich bin ein Berliner”, vagyis „berlini vagyok”. Később elterjedt egy történet, ami szerint az elnök lekváros fánknak nevezte magát. A Berliner ugyanis Németország több részén egy sütemény neve is. De Kennedy nem hibázott. A mondata teljesen helyes volt, a berlini közönség pedig pontosan értette, hogy az elnök a város lakóival vállal közösséget.
A sztori azért érdekes, mert egy állítólagos nyelvi bakiból lett világhírű legenda. Pedig a hiba soha nem történt meg.
Miért nem fordít inkább az AI?
Ma már léteznek olyan programok, amelyek néhány másodperc alatt képesek lefordítani egy beszélgetést. A legfontosabb diplomáciai tárgyalásokon azonban továbbra is szükség van emberi tolmácsokra.
Bár az AI már néha ijesztően sokat fejlődött, az iróniát, utalásokat, szójátékokat, na meg a szándékosan kétértelmű kijelentéseket még mindig félreértheti. Egy politikus pedig néha éppen azért fogalmaz homályosan, mert nem szeretné pontosan kimondani, mire gondol.
A biztonság is fontos szempont. Egy zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson bizalmas információk hangozhatnak el, amelyeket a tolmácsoknak titokban kell tartaniuk. Ezért sem írhatnak le mindent közben papírra. És végképp nem bízhatják egy programra, ami ki tudja, hova van bekötve.
A diplomáciai tolmácsok kezében tehát nagy hatalom van. Ott ülnek a legfontosabb találkozókon, és olyan dolgokat hallanak, amikről mások csak évekkel később értesülnek, mégis szinte láthatatlanok maradnak.


