A földi légkörben körülbelül 1000 kilométert tesz meg óránként a hang. Ez sokáig áthatolhatatlan határ volt a légi közlekedésben, mert efölött másképp kezdenek viselkedni a repülőgépek. Légcsavaros gépekkel például szinte lehetetlen átlépni.
Az ember viszont szeretne mindig gyorsabban utazni. Különösen, ha katona. A sugárhajtású harci gépek a második világháború után hamar elérték és túllépték a hangsebességet, aztán annak a kétszeresét is. Ám az utasszállítók jóval alatta repültek, ami egy Európa-Amerika útnál nyolc-tíz órás menetidőt jelent.
Nemcsak kis vadászgépek, de nehézbombázók is képesek voltak a hangsebesség feletti – szuperszonikus – repülésre. Ebből következett, hogy lehetséges olyan utasszállítót építeni, ami óránként kétezer kilométert tesz meg, és négy óra alatt jut el Amerikába. A kalandba francia és brit vállalatok vágtak bele közösen. A korábban sokat ellenségeskedő két nemzet együttműködéséről kapta az új gép a nevét: Concorde, vagyis egyetértés.
A katonai repülők személyzetétől elvárható, hogy az életüket kockáztassák, de a légiutasoktól nem. Komoly kihívás volt létrehozni a gépet, ami tökéletesen biztonságosan éri el ezt a sebességet, és épségben száll le minden alkalommal. A Concorde az 1960-as évek mérnöki csúcsteljesítménye volt. Amikor elkészült és szolgálatba állt, csodájára járt a világ. Még az amerikaiak is irigyen figyelték a nyugat-európai csodagépet.
Az út valóban gyors volt, de igen drága is. A hajtóművek iszonyú sokat fogyasztottak, a gép megépítése és karbantartása is roppant sokba került. De a tehetős üzletemberek, sztárok, vezető politikusok kifizették az árát, mert drága volt az idejük, és élvezni akarták a csúcstechnikát.
A Szovjetunió már az elején felfigyelt a tervre. És féltékeny lett. Kiadták a jelszót: nekik is kell szuperszonikus utasszállító! Kémeket küldtek, akik ellopták a Concorde terveinek egy részét. Oroszországban a Tupoljev tervezőiroda dolgozott a gépen, és meg is nyerték a versenyt. A Tu-144-es valamivel előbb készült el. Igaz, első bemutatóján lezuhant, de ez nem vette el a kedvüket.
A Szovjetunió tehát rendelkezett szupergyors utasszállítóval. Csak nem volt hova repülni vele! Az európai szövetségesek nem voltak olyan messze Moszkvától, hogy értelme lett volna ilyen sietős repülésnek. Maga a szovjet birodalom pedig nagy volt ugyan, de a távoli tájaira, például Szibériába elég kevesen akartak önként elutazni.
Végül azt találták ki, hogy a Tu-144-es Moszkva és Kazahsztán fővárosa, Alma-Ata között fog közlekedni. Ezt a 4000 kilométeres távot 3 óra alatt tette meg.
Az üzemeltetése nem volt olcsóbb a Concorde-nál: rettentő sokat fogyasztott, és emellett iszonyú zajos volt. Ennél nagyobb gondot okozott, hogy folyton elromlott rajta valami. A legnagyobb baj viszont az volt, hogy a szocializmusban nem voltak sem tehetős üzletemberek, sem sztárok. És különben sem akart senki sem Alma-Atába utazni, mert ott egyáltalán semmi érdekes nem volt. Ellentétben Párizzsal és New Yorkkal.
A Tu-144 összesen néhány hónapig repült, aztán leállították. Utasok se nagyon jelentkeztek, és a katasztrófaveszély is egyre fenyegetőbbé vált.
A Concorde még majdnem harminc évig szolgálta a gazdag utazókat, főleg amerikai utakon. 2003-ben állították le végleg. A roppant teljesítményű gépek elöregedtek, a nagy sebesség mellett kockázatos volt működtetni őket. Az utasok pedig inkább azt igényelték, hogy kényelemben utazzanak, mint hogy gyorsan.
A szuperszonikus utasszállítás ma is téma, de csak távlati álmokban. Készülnek tervek és prototípusok, de egyelőre kérdéses, van-e elég vevő a szupergyors repkedésre, ha ezért sokkal többet kell fizetni.
